Miről
szól:
Hallottál
már Mosolykáról, a kerekesszékes lányról? Biztosan! Ez az ő története.
Nehézségekről, veszteségekről, fájdalmakról, és a végtelen életszeretetről,
vidámságról, őrültségekről, bulikról, a pillanatnak élésről, az abban megtalált
kisebb-nagyobb boldogság-pirulákról. Mert mi döntünk, hogy hogyan állunk az
élethez, hogy észrevesszük-e mindig a szépet, hogy izomsorvadás ide vagy oda,
bal vagy jobb lábbal kelünk-e fel.
Fannyról
a könyv megjelenése előtt is hallottam már, bár a blogját nem olvastam,
Facebookon néha ránéztem, ismerőseim like-olták, megosztották egy-egy posztját
(azóta rákattintottam a ’követem’ gombra is!), egyszer láttam őt a KÖKI-ben is,
és most, hogy elolvastam a könyvét, még inkább bánom, hogy akkor nem szaladtam
oda hozzá kezet rázni. Talán még egy puszit is megengedett volna.
Ahogy
azt mondtam már korábbi bejegyzéseimben, érdekelnek azok a könyvek, melyek
olyan emberekről szólnak, akik kénytelenek valamilyen betegséggel megbirkózni,
együtt élni. Mosolyka esetében a téma és az érdeklődés tehát adott volt,
ráadásul az ő történetét igazán könnyű átérezni, hiszen Fanny nem csak a sorok
között lakik, köztünk él, egy távoli ismerős, szinte már-már celeb (bár ez
ellen ő biztos hevesen tiltakozna). Lenyűgöző, csodálatra méltó, szívmelengető,
példaértékű, és ezen jelzők összes szinonimája illeti az ő élethez való
hozzáállását. Ha valóban hihetünk neki, hogy ő tényleg képes szívből, boldogan,
teljes értékű életet élni az idő 99%-ában és csak abban az 1%-ban borul ki
néha-néha a bili, de végül még azon is képes kacagni, akkor ő az izomsorvadás
nélkül is egy csoda. A betegséggel együtt pedig szinte már túl szép, hogy igaz
legyen… de én szeretnék hinni benne.
Ahogyan
ő is mondja, bármilyen morbid is, tulajdonképpen a betegségének köszönheti ezt
az optimista hozzáállást. Az ember nem gondol bele, hogy véges az élete,
különösen nem tinédzserként, így amikor Fanny megtudta, hogy csupán 18 évet jósoltak
neki, érthetően sokkolta a hír és megrettent. De ezzel együtt kapott egy
hatalmas lehetőséget is a sorstól arra, hogy onnantól kezdve minden percet
ajándékként éljen meg, és ő úgy döntött, hogy él vele. Begubózás helyett
elfogadta magát és nyitott a világra. Közhely, de sokunk egészségesen sem képes
erre és mindenféle piszlicsáré apróságokon képes őrlődni és depressziózni, ahelyett,
hogy örülne, hogy tudja mozgatni kezét-lábát. Persze nehéz a magától értetődő
dolgoknak is örülni, mert amíg el nem veszítjük őket, észre se vesszük, hogy
vannak. Az olyan embereknek, mint Fanny (vagy például Nick Vujicic, akit a
könyvben is megemlít) sokat köszönhetünk mi „uncsi átlagemberek”, mert egy-egy
megjelenésükkel, előadásukkal, velük készült riportjukkal, írásukkal áldásként osztogatják
jótékony pofonjaikat, hogy észhez térjünk végre, és ha nem is sikerül örökre,
ideig-óráig is megteszi a hatás. Azt hiszem, ez nem titkolt célja Fannynak is,
így remélem, hogy hallunk még felőle ezután is!
Mosolyka
története tehát megindító és bőven van mit tanulnunk belőle, ez kétségtelen, de
– bár utálom ezt leírni – maga a könyv, mint olvasmányélmény, hagy némi
kívánnivalót maga után. Anyu vette kézbe először és áradozott róla, csupa
szuperlatívusz és könyörgés, hogy azonnal kezdjek bele én is. És valóban, az
első két fejezet alatt rojtosra zokogtam a kispárnámat. De aztán valahogy,
számomra legalábbis, kicsit leült a dolog. A kezdeti gyermekkori sztorik, a
szülők válása, a bentlakásos iskola, az édesanya rákja és elvesztésének
olvasása közben úgy éreztem, hogy tényleg nincs igazság a Földön (persze ezzel
nincs új a Nap alatt…) és hogy ez a lány erős, mint a… a bors, vagy inkább,
mint a csilipaprika, vagy mint a beton, vagy az acél, vaaagy… szóval még
olvasni is alig bírtam, hogy miken ment keresztül, nemhogy átélni! Aztán jöttek
a pasis históriák, a bulik, a tömegközlekedés, és kicsit eluntam. Néha nem
tudtam követni, hogy most épp melyik név kit is takar a sok barát és ismerős
közül. (Akiket egyébként ki is emelnék, mert Fanny élete irigylésre méltó sok
tekintetben, de talán különösen a rokonai, barátai szempontjából, mert az az
önzetlen segítség, sőt annál még sokkal több is, amit tesznek érte, az tényleg
fantasztikus és példamutató, így a könyv nem is csak Fannyról, hanem róluk is
szól.) Sokszor csapongott a történetvezetésben, ami végül is nem baj, hiszen
nem regényről van szó, hanem egy önéletrajzról anekdotákkal, mégis időnként
kicsit zavart, hogy bizonyos sztorik hogy kerülnek épp akkor, épp oda. Illetve néha meg úgy éreztem, hogy az adott momentum Fannynak biztosan nagyon fontos és meghatározó, ezért bekerült, de nekem, mint kívülálló olvasónak nem igazán jött át a súlya, a rendkívülisége, a poénja, stb. Ami
pedig megint nagyon-nagyon zavart, azok a helyesírási és/vagy gépelési hibák,
de vélhetően inkább az utóbbi. Nem vészesek, de ha észreveszed és rááll az
agyad, akkor egy idő után nagyon idegesítő, mert sajnos van belőlük bőven. (Abszolút
favoritom az „agyagi lehetőségeink” volt, de sokszor hiányoztak, vagy
szerepeltek feleslegesen névelők, hiányoztak a szavakból betűk.) És ez teljesen
szubjektív vélemény ugyan, de összességében is vegyes érzéseim vannak a
Mosolyka-jelenséggel kapcsolatban, mert egyrészt tényleg le a kalappal,
másrészt meg kicsit soknak éreztem. Kicsit túl mézesmázosnak, kicsit túl
cukinak, a stílust is és Fannyt is. Viszont hatalmas piros pont az őszinte
nyitottságáért, hogy az élete tényleg minden területéről nyíltan mesél, tabuk
nélkül. Jó lenne őt személyesen ismerni, az valószínűleg helyretenné ezt a
bizonytalanságot bennem, eloszlatná a kérdéseket és talán még azt is be kéne ismernem,
hogy tényleg léteznek Földre szállt angyalok…
Bajban
vagyok az értékeléssel, mert Fanny csillagos 10-est érdemel élete történetéért,
de nem ezért a könyvért. Szeretném hinni, hogy nem fényezte a helyzetet és ő
tényleg ilyen, valóban ilyen pozitívan éli a hétköznapjait, és őszintén kívánom
neki, hogy sikerüljön megvalósítani az álmait, hiszen a kitartása megvan hozzá.
Hajrá Mosolyka!
„Nem mondhatom, hogy egy ponttól, egy
bizonyos döntéstől hirtelen minden tökéletes lett, és már semmi sem tud
kizökkenteni a boldogságomból. Nem állítom, hogy minden leckét megtanultam,
minden akadályt legyőztem. Ilyen sosem lesz, és ezt el is fogadtam. Bármilyen
kegyetlen dolgokon mentem is át, nem hihetem azt, hogy nem jön több kihívás,
hogy mostantól már minden könnyen fog menni. Mindig jön egy újabb hegy, amit
meg kell másznom. Aztán még egy és a következő. Egy újabb álom, ami rengeteg
kitartást és akaratot igényel. Ezt már tudom, mert az élet ilyen. Folyamatos körforgás.
Hullámvölgyek. Néha lent, aztán fent.
Be kellett ismernem az évek során, hogy
szükségem van a fejbekólintásokra is, mert különben minden olyan természetes
lenne és megszokott. Nem élvezném a napsütést, ha előtte nem lenne hónapokig
szakadó hó és sötétség. Mindennek két oldala van, és mindenben ott rejlik
valami lehetőség. Persze, csak ha észre akarom venni…”
„Kevés dologban vagyok biztos, de az itt és
mostban igen. Nem tudom, mi lesz a következő másodpercben vagy egy nappal, egy
héttel később. Fogalmam sincs, de nem is kell tudnom, ezt egyre inkább érzem.
Abban élek, ami éppen van.
Nemrég a neurológusomtól jöttem épp haza,
ahol nem kaptam jó híreket. Cikáztak a gondolatok a fejemben. Néztem az utcán
az embereket, akik lehajtott fejjel, unottan siettek a dolgukra. A
legszívesebben rájuk kiabáltam volna: éljetek már, de úgy igazán!
Akkor nem tettem, de most bepótolom…
Ne gondolkozz túl sokat! Menj és cselekedj!
Használd ki az életet!
És sose feledd: te döntesz…”
Tündérfaktor:
10/7
Könyv
adatai:
Kiadási
éve: 2013
Kiadta: Libri
Oldalszám: 319
ISBN: 9789633102893
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése