Tíz vendég érkezik egy világtól elzárt hegyi szállodába. Ki pihenni szeretne, kikapcsolódásra, feltöltődésre, természetjárásra vágyik, vagy épp dolgozna a nyugodt környezetben. Van, aki a házasságát hozná helyre, mások friss kapcsolatukat emelnék újabb szintre, vagy a barátnőjükkel töltenének el egy csajos hétvégét. a hotel ideális miliőt biztosít mindehhez, egészen addig, amíg le nem csap egy ádáz hóvihar, ami áramszünetet okoz. Kialszanak a fények, leáll a fűtés, se internet, se telefon, kimozdulni pedig veszélyes, mert mindent jégpáncél borít. Még akár hangulatos is lehetne a gyertyafényes bekuckózás, új ismeretségek és barátságok kötése, ám a feloldódást lehetetlenné teszi, hogy egyiküket váratlanul holtan találják a lépcső alján. A szörnyű baleset mindenkit letaglóz, de amikor még egy társuk meghal, már egyértelmű, hogy gyilkosság történt, és eluralkodik a pánik és a paranoia.
Könyvtündér a sorok között:
Valamiért él bennem egy talán téves elképzelés a tekintetben, hogy könyvet az írjon, akinek van mondanivalója. Példának okáért én szeretek írni, fogalmazni, nem hiába csöppent az életembe a blog és a műfordítás, sőt szökőévente még azon is elábrándozom, milyen lenne kicsikarni magamból egy regényt, csakhogy nincs hozzá ütős sztorim, amit ne meséltek volna el előttem már ezren. Aztán épp legújabb fordításomnak (nem ez) köszönhetően jött szembe erről egy rövidke eszmefuttatás, hogy vajon csak a történet közvetítette üzenet számít vagy már az olvasás nyújtotta puszta élmény is elég, akár világmegváltó vagy legalábbis eredeti gondolat(ok) nélkül is?
Shari Lapena vélhetően az utóbbi felé hajlott, amikor nekiült ezen regényének, mely egy tisztességes, klasszikus krimi, amivel közel sem óhajtja megreformálni a műfajt, sőt inkább visszanyúl a gyökerekhez, és mindenféle pironkodás nélkül rittyent egy Agatha Christie-koppintást, mert azzal kvázi nem lehet mellényúlni. De ezt nem is próbálja leplezni, inspirációja alanyát említi is a műben. Innen jött egyébként a sugallat a magyar címet illetően, hogy ne áruljunk zsákbamacskát, ha már lúd, legyen kövér; így elég egyértelmű az utalás, hogy a kedves olvasó rögtön sejthesse, mire vállalkozik.
Egyébként érthető is a szerzői koncepció, hiszen Agatha Christie reneszánszát éli (bár talán soha nem is ment ki a divatból): ott vannak például Kenneth Branagh viszonylag új Poirot-filmjei (Gyilkosság az Orient expresszen, Halál a Níluson, Szeánsz Velencében); az Árulók – Gyilkosság a kastélyban tévéműsor, ami világszinten elég nagy sikernek örvend, idehaza is dicsérték a celebes verziót, és már toborozzák a civileket is a következő évadhoz; a Helikon kiadó gyönyörű új borítókkal jelenteti meg Christie történeteit; de még Hercule Poirot új esetei címen többrészes regényfolyam is létezik; sőt már Agatha Christie házvezetőnője is nyomoz egy másik regénytrilógiában. Ezekhez képest Lapena azért sokkal visszafogottabban nyúl az alapokhoz, de a jól bevált receptet már a fülszövegből jól ismerjük, a kérdés csak az, hogy vajon ki lehet a gyilkos és miért. És ahogy az a recept szerint lenni szokott, amikor már szép sorjában mindenkire ráterelődött a gyanú, és mindenkiről elhittük, hogy ő tehette, akkor kiderül, hogy az volt, akire nem is gondoltunk.
 |
| Képek forrása: Pinterest |
Bár ez most kritikának hangozhat, és részben az is, az élvezeti faktorból nem feltétlen von le. Attól még, hogy a séma ismerős, ugyanolyan izgalmas a klausztrofób közegben való nyomozás és gyanúsítgatás, mintha először találkoznánk a műfajjal. Tény, hogy nem túl eredeti az ötlet, de mint olvasmányélmény egyáltalán nem vall kudarcot. Sokszereplős történetről lévén szó, főleg az elején kicsit még nehéz követni a váltott nézőpont ugrálását, oda kell figyelni a nevekre, de aztán ez megszokható. Ami számomra negatívumot jelentett, bár ezt a fordítás során próbáltam elkerülni, hogy elég sok benne az ismétlés. Amikor például átfésülik a sötétbeborult szállodát a gyilkos után kutatva, bekezdésenként százszor leírja, hogy felmennek a lépcsőn, lemennek a lépcsőn, befordulnak az első emeleti folyosóra a lépcsőről, végigmennek a folyosón, átmennek a másik lépcsőre, felmennek a lépcsőn a második emeletre, kilépnek a lépcsőről a második emeleti folyosóra, végigmennek a folyosón, visszamennek a folyosón a lépcsőre, amin visszamennek a földszinti folyosóra... na szóval kicsit már téptem a hajam ezektől a leírásoktól, de bízom benne, hogy a fordításban talán sikerült egy csöppet visszavennem a szószaporításból.
Az ismertetőn kívül magáról a történetről és a szereplőkről, motívumokról nem árulnék el részleteket, mert nem akarok lelőni semmilyen poént, ami egy murder mysterynél nyilván hatványozottan fontos. A végkifejletről viszont annyit, hogy nem állítanám, hogy kikezdhetetlen a logikája, de elfogadható az események láncolata, és a legvége még egy „bájos” kis csavart is tartogat. Azoknak ajánlanám, akik futószalagon fogyasztják a krimiket, mert akkor ez is gond nélkül le fog csúszni, vagy épp azoknak, akik nem szoktak a műfajjal kacérkodni, hiszen „egy újszülöttnek minden vicc új”, illetve bárkinek, aki egy unalmasabb estén egy bögre forró tea mellett egy kis borzongató whodunit nyomozásra vágyik.
Fordítói kulisszatitkok rovatunkban még arról ejtenék pár szót, hogy nemrég olvastam egy cikket a szellemírók munkásságáról, akik ugye jellemzően olyan szerzők, akik hírességek nevében írnak életrajzi könyveket, de a borítón még a nevük sem feltétlenül szerepel. Ez elég hasonlóan rezonál a fordítói sorssal, mint háttérszakmával, hiszen mindkettőre azt mondják, hogy akkor végzik igazán jól a dolgukat, ha az olvasóban fel sem merül, hogy ott voltak. Elvileg a fordító is akkor igazán profi, ha nem ütközik át a saját stílusa. A Tíz kicsi vendég kapcsán akkor merengtem el ezen, amikor első olvasatra még fel is jegyeztem magamnak, hogy kicsit ridegnek tűnik a könyv, aztán a fordítás közben ez az érzésem megszűnt, és rájöttem, hogy valószínűleg az lehet az oka, hogy az angol változatban sokszor csak névmásokat használ az író, de mivel egy he/she-t ő-re fordítva nem derül ki, kiről is van szó, így én kénytelen voltam a szereplők nevét használni, ami máris személyesebbé varázsolja a hangnemet. Ez mondjuk inkább nyelvi sajátosság, mint a saját stílusom kérdése, de ahogyan korábban már hasonló szempontból említettem a tegeződés/magázódás dilemmáját, ez is egy olyan érdekesség, ami meg sem fordul az ember fejében, amíg elé nem kerül az a csodásan izgalmas, agytekervényeket nem kímélő feladat, hogy fordítson le egy irodalmi szöveget.
Tündérfaktor:
10/7
Könyv adatai:
Eredeti címe: An Unwanted Guest
Eredeti kiadási éve: 2018
Magyar fordítás kiadási éve: 2024
Kiadta: Alexandra
Fordította: Nagy Szilvia :)
Oldalszám: 336
ISBN: 9789635827046
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése