Ha
valaki személyes dolgokat kérdezne tőled az egyik közeli családtagodról vagy a
legjobb barátodról, például a telefonszámát, a születésnapját, vagy hogy mit
posztolt utoljára a neten, te tudnál kisujjból válaszolni? Necces? Na de azért
a saját házassági évfordulódat csak tudnád, nem? És ha a kérdező egy maszkos
pszichopata lenne, aki betört a szeretted lakásába, megkötözte őt, videóchaten
felhívott a mobiljáról, és most azzal fenyeget, hogy a szemed láttára öli meg,
ha nem tudsz válaszolni? Érzed már a pánikot? Ja és azt mondtam, hogy öt
másodperced van?
Könyvtündér a sorok között:
Chris
Carter személyében újabb krimi-thriller szerzőt ismerhettem meg, akivel nem szívesen
futnék össze egy sötét sikátorban… Szóval rögtön megszerettem. Visszatérő
nyomozójával, Robert Hunterrel futó sorozatának már korábbi megjelenéseivel is
szemeztem, de valahogy csak most, a nyolcadik kötetnél sikerült bekapcsolódnom,
ami amúgy semmit nem vont le az élvezhetőségből, mivel a detektívek személyén
kívül nincs összefüggés a történetekben, a korábbiak ismerete nélkül is
maximálisan követhető és élvezhető az újabb bűntény felderítése.
Egyáltalán
nem vagyok erőszakos jellem, de elméletben tudom értékelni a kreatív
megoldásokat, amikkel már elég nehéz előállni a mai világban, bár
kegyetlenkedések, kínzások és halálnemek terén sose volt gyenguska a történelmünk.
Most nem akarom azt mondani, hogy Carter valami spanyolviaszt pakolt az
asztalra, mert az túlzás lenne, de kétségtelenül erősségének tűnik a
horrorisztikus gyilkosságok ecsetelése. Talán jobban is, mint maga a nyomozás,
amiről döntse el mindenki maga, hogy ez zavarja-e vagy sem. Engem nem
különösebben zavart, de azért feltűnt, hogy bár elvileg egy zseniszámba menő
nyomozó a főszereplőnk, és bár végül valóban ő derít fényt a gyilkos kilétére,
én nem dobtam el tőle az agyam, de erre még visszatérek.
Ami
a sztorit illeti, zakkant, maszkos gyilkosunk videóhívásokkal vegzálja
áldozatai egy-egy ismerősét, azt ígérve, hogy ha válaszolnak két kérdésre,
megkíméli foglyul ejtett szerettük életét, de ha nem tudnak helyesen
válaszolni, jön a bünti. Annyira azért nem genyó, hogy a kovalens kötés
definícióját kérdezze vagy azt, hogy ki volt az utolsó Árpád-házi királyunk,
megelégszik azzal, ha tudják a legjobb barátjuk telefonszámát vagy a saját
házassági évfordulójuk dátumát. Ezek a kérdések mégis rendre nehezebbnek
bizonyulnak, mint az érettségi, ami persze nem a véletlen műve. Az áldozatok
így változatos halálnemeket halnak szeretteik szeme láttára, örök életre szóló
traumát okozva a telefon túlsó végén szemlélődőknek is. Három gyilkosságot
nézhetünk mi is végig lelki szemeink előtt, aztán jön Robert Hunter és társa
meg a helyszínelők, megvizsgálják a tetthelyet, felállítanak egy profilt, de
igazából csak a fejüket vakarják. Kis fűszer a történetben, hogy az egyik
áldozat férje, aki az egyik videóhívást kapja, szintén egy bérgyilkosféleség,
de hogy munkájának van-e bármi köze a híváshoz, illetve hogy mi lesz annak
következménye, azt már nem spoilerezem el.
 |
| Képek forrása: Pinterest |
Izgalmas
volt a sztori, hajtott a kíváncsiság, de kicsit hiányoltam, hogy olvasóként nem
nyomozhattunk együtt Hunter detektívvel, és ez nem azért van, mert
zsenialitásához mezei halandókként nem érhetünk fel, hanem azért, mert
nincsenek jelöltek a gyilkos személyére, akikre tippelhetnénk, majd kellő
információval kizárhatnánk őket. Egyszer csak egy szerencsés véletlen folytán
észrevesz valamit, és derült égből villámcsapásként eszébe jut, hogy ki lehet a
gyilkos. Persze nyilván remek megfigyelő, de olvasóként nekünk esélyünk sincs
vele együtt „cluedozni”. Ez egyébként hagyján, de az a momentum kifejezetten zavart,
amikor a megvilágosodása eksztatikus ködében nem szól senkinek az elméletéről,
csak fogja magát és meglátogatja a gyilkost, mert a zseni nyomozók már csak így
csinálják… Ami a gyilkos kilétét illeti, Carter végül minden hogyant és miértet
megmagyaráz, nem maradnak elvarratlan szálak, aztán hogy kinek mennyire
elfogadhatóak az indítékok, az az olvasó vérmérsékletén múlik. Nekem egy kicsit
túlzásnak tűnt a motiváció, de hála az égnek nem is voltam még a gyilkost
gyilkossá tevő szituációban.
A
regény végig fenntartja a feszültséget, ami alapkövetelmény is egy
krimi-thrillernél, engem mégis kicsit frusztrált az a módszer, hogy a fejezetek
függővéggel érnek véget, nehogy le merészeld tenni a könyvet. Pontosabban nem
is maguk a függővégek irritáltak, hanem inkább az, hogy a rá következő fejezet
nem ott, nem ugyanannál a szereplőnél folytatódott, ami idővel már az agyamra
ment, ezért előfordult, hogy át is ugrottam fejezeteket, hogy az elejtett
fonalat felvehessem, aztán amikor megkaptam az infót, visszaugrottam.
Finnyáskodásom
ellenére esküszöm, hogy tökre bejött a könyv, és rögtön fel is dobtam a sorozat
többi részét is a várólistámra, úgyhogy bár behatóan még nem ismerem Chris
Carter munkásságát, ennyi alapján egyelőre csakis ajánlani tudom! (By
the way, angolul olvastam, úgyhogy a magyar kiadáshoz nem tudok hozzászólni, de
bízom benne, hogy nem találnék benne kivetnivalót.)
Tündérfaktor:
10/8
Könyv
adatai:
Eredeti címe: The Caller
Eredeti kiadási éve: 2017
Magyar fordítás kiadási éve: 2022
Kiadta: General Press
Fordította: Szabó István
Oldalszám: 344
ISBN: 9789634525752
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése