Stephenie Meyer: A vegyész

Miről szól:

Hát nem arról, amit ígér…

Bár utólag újraolvasva, nem hazudik nagyot a borító, de számomra teljesen félrevezetőnek bizonyult. „Letehetetlenül izgalmas”? „Váratlan fordulatokban gazdag”?? „Feszesen megírt regény”??? Hol? Melyik? Ide vele!… Ja, hogy erre gondolunk? A vasággyal 40 kilós, 150 centis vegyszermágus kishölgy szerelmi kalandozásaira az irrealizmus földjén? Ahol az ember a metrón egyetlen pillantásra lesz hősszerelmes, s ezt az érzést csak tetézi, ha szíve választottja még majdnem a halálba is vallatja első randiként? Ahol gengszterek és/vagy a kormány felszentelt bérgyilkosai tömegével képtelenek sarokba állítani egy „kislányt” és egy középiskolai tanárt? Ahol a rendkívül rafinált fő- és mellékgonoszok kiiktatása a történet hosszához képest körülbelül két és fél másodpercet vesz igénybe? És ahol a szerelmi szál lényegében a főszereplő keményleány összes kínzási technikáját meghazudtolva csapkodja halálra nyáltengere habzó hullámaival a kétségbeesett halálsikolyok között lelkét kilehelő thriller vonalat? … Well, how about NO? Cause ain’t nobody got time fo dat!

Egy mém többet mond ezer szónál...

Kevésbé ízesen arról szól, hogy van egy nádszál virágszál, aki a kormánynak dolgozott főállású kínvallatóként, de utolérte a rosszkor-rossz-helyen, ezért eltennék láb alól, de ő inkább köszöni, nem, és főállású bujkálásra vált. Persze ahogy lenni szokott, van egy utolsó meló, amit ha elintéz, talán békén hagyják. Persze csapda. Persze nem hagyják. Úgyhogy bemorcizik, és egy-két életébe toppanó adonisz segítségével bosszút áll. Mert This is Spartaaaaaa!!! Ez így a sztori eleje meg a vége, a közepén pedig Celine Dion és Whitney Houston énekel egy végtelenített My Heart Will Go On és I Will Always Love You mashupot. (…Hát nem sikerült kevésbé ízesen…)

Könyvtündér a sorok között:

Ritkán szoktam elpoénkodni a bevezetőt, de most Stephenie Meyertől elragadott a hév… Kézenfekvő lenne elkezdeni példálózgatni és párhuzamokat vonogatni eddigi agyszüleményeivel – lásd Twilight Saga és A burok –, de szerintem az írónő is szeretne kilépni a saját árnyékából, úgyhogy inkább csak azért hozom szóba korábbi regényeit, mert nyilván kikerülhetetlen okot szolgáltatnak az olvasók tömegeinek, hogy A vegyészt is elolvassák. Meg persze biztos vannak olyanok is, akiknek pont a korábbi munkásság az ok, hogy az újra rá se nézzenek, illetve gondolom, vannak, akiknek úgy akad a kezükbe A vegyész, hogy talán még nem is hallották Stephenie Meyer nevét. Én bevallom, az első táborhoz tartozom. Tíz+ évvel ezelőtt kocsányon lógó szemekkel faltam az Alkonyatot. A burok már kevésbé ragadott magával, de azért nem volt kérdés, hogy A vegyészt is olvasnom kell. Innentől kezdve pedig az a nem kérdés, hogy Stephenie Meyert már csak nagyon unatkozva és ingyen letöltve vállalok…

Szóval a bevezetőmből elég markánsan kiderül a véleményem. A „nem tetszett” szolid megfogalmazás lenne, de azért vannak pozitívumok is. Mármint, ha nagyon koncentrálok, csak találok valamit. Például az a rész azért elég jó volt, amikor… Basszus, ilyen nem jut eszembe. Na mindegy, de legalább a szereplők nagyon… Ömm, hagyjuk. Viszont a végén… Pff, én mindent megpróbáltam! Még ha alapvetően be is kapcsol a haters-gonna-hate üzemmódom, mindig megpróbálok valami dicsérendőt is keresni, mert így igazságos, de ez a könyv egyszerűen végig rettentően untatott. Nagy részében tulajdonképpen nem is történik egyáltalán semmi az aggódáson és a menekülés/bosszúállás tervezgetésén kívül. Pedig az ismertető alapján lehetett volna ezzel a sztorival csodát is tenni.

Az elején például fogalmam nem volt, hogy most ki a főszereplő csaj, mi a konfliktus, mi elől bujkál. Ez még akár lehetne jó pont is, mert a rejtély felkeltheti és fenntarthatja az érdeklődést, de engem inkább zavart és be-bealtatott. Meyer elég sokat ismétli is önmagát, például az önvédelmi kütyük és csapdák leírása és főőőleg a romantikus tipródás folyamatosan visszatérő elemek. És végtelenül felesleges részletességekbe bocsátkozik, például: „Tele volt a keze, úgyhogy a lány odanyúlt, és kinyitotta neki a mosogatógép ajtaját. Ő az alsó fiókot töltötte meg, míg a férfi a felsőt, a nagyobb darabokat pedig a mosogatóba rakták.” Félreértések elkerülése végett a könyvnek semmi köze a mosogatás fortélyaihoz, s ugyan ez az aprócska részlet csak két jelentéktelen mondat, az égvilágon nem tesz hozzá semmit a sztorihoz, ellenben így lett 470 oldalas szájtépés a könyv, mikor egy novellába is kényelmesen belefért volna. Pláne úgy, hogy a bűnügyi szál elhanyagolt részletei meg a háttérben sírnak egy sarokban. Az ugyanis a végére sem lett teljesen világos számomra, nem lett igazán kidolgozva. Mintha csak azért került volna egyáltalán bele, hogy díszletet biztosítson az erőltetett love storynak, ami viszont kellemetlenül idegennek hatott ebben az életveszélyes környezetben, különösen ebben a csöpögősen gejl, szentimentális, és lássuk be, irreális formájában.

A karakterek hátteréről igazából jóformán semmit nem tudunk meg, úgyhogy elég kétdimenziós sablonfigurák maradnak csupán. A főszereplő csaj akár lehetne szimpatikus is, mint női hős, aki az eszével nyer, de erősen limitáltak azok a jelenetek, ahol szakmai képességeit kecsegtetheti, ráadásul időről időre csak elfelejt igazán rafkósnak lenni, mert rátelepszik az agyára a szerelem rózsaszín köde, pedig lelki keménysége és megingathatatlansága tehetné őt igazán menővé, na meg ha nem lenne egy halom befeszült görcs állandóan. De ha már átnyergelünk a romantika világába, legalább lenne tényleg romantikus, de a folyamatos értetlenkedő gyötrődésben, hogy vajon képes-e ő szeretni és lehet-e őt egyáltalán, merül ki és ezért marad fogyatékos ez a szál is. Az oldalán álló társai, vagyis a két pasi pedig az érzelmi skála két végére szorult hím egyed: a macsó és a hősszerelmes trubadúr. Pikantériája a dolognak, hogy ők ráadásul ikrek, vagyis a külső ugye megegyezik, tehát kvázi ugyanarról az emberről beszélünk, s ha összegyúrnánk őket, még valami életszerű is kisülhetne belőlük… Egyedül Val, az igényes prosti karaktere mosolyogtatott meg, kár, hogy nem szerepelt többet. Na meg persze a kutyák, de még ők sem mentik meg a könyvet, akármilyen kiképzett csodapéldányokról van is szó.

Az írónő stílusát egyébként nem fikáznám, eddigi munkái alapján is kiderült már, hogy nem fáj őt olvasni (illetve hát már akinek, ugye). Itt a legnagyobb probléma most a szedett-vedett történettel van. Nem sikerült eldönteni, hogy milyen műfajú regényt akar írni, nem jött hát össze igazán egyik lehetőség sem. Kriminek nem elég csavaros, thrillernek nem elég para, romantikusnak meg olyan, mintha csak egyetlen pillangó verdesne a pociban baromi idegesítően csapkodva és próbálkozva, de csak mert nem találja a kiutat a sötétben szegény... Egyik műfajnak se lett elég izgalmas a végeredmény. Még az első akciójelenet tájékán pedig egy pillanatra átfutott rajtam a gondolat, hogy akár lehet is ebből valami, de nem lett, mert aztán valószínűleg megint elaludtam…

Tündérfaktor:

10/2

Könyv adatai:

Eredeti címe: The Chemist

Eredeti kiadási éve: 2016

Magyar fordítás kiadási éve: 2016

Kiadta: Agave

Fordította: Farkas Veronika

Oldalszám: 470

ISBN: 9789634192114