Damu Roland: Az igazság

Miről szól:

Damu Roland könyvet írt életéről, hogy szélesebb képet kapjunk személyéről, ne csak a média által beállított erőszakos rosszfiú szerepén csámcsogjunk. Végre megismerhetjük Az Igazságot, a gyökereket, s az okokat, melyek a börtönig juttatták ezt a drága jó embert, aki legalább végre valahára megtalálta lelki társát, így élete újra – vagy talán életében először – a rendes kerékvágásba került.

Haha! Hát nem. Igazából pontosan ugyanolyan unszimpatikus marad a könyv elolvasása után is, mint azelőtt volt, sőt, a saját szavaival elmesélt sztorik alapján és az új kedvesével történtek ismeretében talán még inkább csak a negatív vonalat sikerült erősítenie.  Úgyhogy bocs, Roli, ez most nem jött össze!

Könyvtündér a sorok között:

Blogszülinap Nr. 3 - szörd bö-bö-bö-börszdéééj!

2014. augusztus 13-án lett egy éves a blog, akkor 3250 megtekintéssel. Megint elsuhant egy év, immáron a harmadik. Most 13750 megtekintésnél járunk, annak ellenére, hogy idén alig jelentkeztem (pedig már tavaly is szántam-bántam, hogy nem voltam elég aktív…). Bár a blogot elsősorban saját magamnak kezdtem írni (és még most is úgy gondolom, hogy talán magamat szórakoztatom vele leginkább), köszönettel tartozom minden látogatómnak, hogy időt szán az olvasásomra, hát még ha tetszik is neki, amit lát, ezért vissza is tér! Szóval köszönöm ezt a 3 évet NEKTEK!

Képek forrása: innen-onnan... haha, amúgy Google

Mea culpa, mea maxima culpa

A cudar mindenségit! Hát most mit tagadjam, meg már úgyis észrevettétek, megállt az élet a blogon. Akadozik a vétel. Már megint… Lecsapott rám a munkásélet jégkorszaka és lehibernálódott a kreatív agyféltekém. Négy hónap (!) írói válság, ihlet- és időhiány, illetve azért leginkább lustaság, a.k.a. indokolatlan elhanyagolás és mellőzés után végre meglett az új kritika (meg egy-két félbehagyott is várakozik már/még a szülőcsatornában).

Azért mondom, hogy indokolatlan, mert legalábbis júli eleje óta nyári szüneten vagyok, úgyhogy lett volna időm pótolni az elmaradást, és azért az a június sem volt már olyan feszített tempójú, de valahogy mégis beszívott valami örvény, ami kirántotta a kezemből a billentyűzetet. Olvasni se nagyon volt türelmem, vagy csak nem talált meg olyan szuper olvasmányélmény, ami berántott volna annyira, hogy újra érezzem, miért is imádok olvasni. (Vagy épp valami olyan szemkikaparós borzadály, amit azonnal szét akartam volna cincálni a blogon.)

De azért történtek kimerítő dolgok is. Ad 1 írtam már a csodálatos pedagógus életpályamodell áldásos vívmányáról, a minősítésről, aminek első fázisával, a portfólióírással novemberben vívtam közelharcot, májusban pedig életbe lépett a phase two: vizsgatanítás. Nem mondhatnám, hogy rommá görcsöltem magam, de azért halványan éreztem a szoruló hurok árnyjátékát a nyakam körül. De az egészséges lámpalázon kívül, mint kiderült, nem volt okom aggódni. Olyan ügyibügyi voltam, hogy csak na. Minden ment a terv szerint, ahogy a nagykönyvben meg vagyon írva. Én is jól éreztem magam, a gyerekek is brillíroztak, a vizsgabiztosok is pirulásig dicsértek. Szóval felemelő érzés volt. Azért ott még nem tartok, hogy magasztaljam a rendszert, de tény, hogy ha valaki sikeresen produkálja magát ezen a megmérettetésen és ennyi pozitív visszajelzést kap, az elismerés igencsak megdobja az ember önbizalmát. Ha meg nem sikerül, az szivattyú, úgyhogy azért thank God, hogy pár évig most nem kell ezzel az őrülettel foglalkoznom újra!

(Gabi, te mentorok mentora és patrónusom a bajban, ha olvasnád, itt is köszönöm a közreműködésed! Nélküled nem ment volna! És Hédi, a te nevednek is itt kell állnia, ha már hálálkodom! :) )

R.I.P. Kicsikém

Aztán sajnos volt még egy letaglózó esemény. A minősítésem előtt két és fél héttel, április 24-én az örök vadászmezőkre vándorolt kiskutyám, Viki, aki két hónap híján 17 évet töltött velünk családtagként. Szörnyen megviselt, azóta is a sírás fojtogat, ha rá gondolok. Nagyon-nagyon szerettük őt, rettenetesen hiányzik. Nem is tudok róla még írni se rendesen, nemhogy beszélni. Nem is akarom részletezni tehát, nem is erről szól a blog, csak szerettem volna itt is hangot adni neki, hogy milyen sokat jelentett ő nekem, és hogy aki olvas engem, az higgye el, hogy egy háziállat, talán különösen egy kutya elvesztése is okozhat olyan bénító fájdalmat, mint bármely más veszteség – még ha ez (sajnos) nem is mindenkinek evidens…

Az élet persze könyörtelenül megy tovább, a minősítés végeredményben meghozta az első mosolyt az arcomra, és egy hosszú és fárasztó tanév végére is pontot tehettünk. A nyári szünet kitörésével pedig, bár úgy érzem, mintha lajhár üzemmódban lennék a napok 90%-ában, azért zajlanak a programok is, nem unatkozom. És már csapdos a szeptemberi évkezdés szele is, hiszen már augusztus van. Szóval hiperszonikus sebességbe kapcsolt az idei nyár (is). Azt hittem, majd behozom az elmaradást itt könyvek terén, hiszen idén még csak 4, azaz négy, tehát NÉGY könyvről írtam, ami vitathatatlanul skandallllum, de hát ezt dobta a gép.

Most további három könyv vár még vesézésre, plusz az egy évvel korábban beígérteknek is még a fele. Muhaha. Úgyhogy tervezek egy bejegyzést villámértékelésekkel, mert különösen több mint egy év távlatából részletes kritikát már nem nagyon mernék bevállalni újraolvasás nélkül, de lemondani sem akarok róluk, mert legalább pár mondatot megérdemelnének. De majd meglátjuk, mert az ígéretekkel nem vagyunk puszipajtások…

Na de lassan már több lesz itt az ilyen mea culpázás, mint a könyvkritika. :P Ezt viszont nem szeretném, úgyhogy remélem, zötyögünk tovább és nem tünedezek el megint hónapokra! De ha mégis így hozná az élet, előre is küldeném szeretettel minden kedves olvasómnak Justin Bieber Sorry című számát. Hallgassátok addig, amíg vissza nem térek! Vagy amíg bírjátok dobhártyával. Merthogy visszatérek, ez egészen biztos. I’ll be back!

Könyvtündér

Jojo Moyes: Miután elvesztettelek

Miről szól:

Will halála után Lou nem találja helyét az életben, hiába a kinyílt látókör, a világjárás, az önismereti utazások. A hirtelen jött rövidke boldogság szerelmének elvesztésével hamar elpárolgott. Maradtak a fájdalmas, szürke hétköznapok, a gyász, a magány, és a küzdelem a depresszió árnyaival, amik egy éjjel egészen a tetőterasz szélére sodorják a lányt, s egy véletlen baleset folytán le onnan. Lou kénytelen visszaköltözni szüleihez, amíg fel nem épül, és csoportterápiára is elkezd járni, mert nem csak törött csontjainak van szükségük a gyógyulásra. Lelke szép lassan kezd magához térni hibernált állapotából, ám a múlt nem enged: egy tizenhat éves lány kopogtat az ajtaján és azt állítja, ő Will lánya...

Könyvtündér a sorok között: