Elizabeth Haynes: A lélek legsötétje

Miről szól:

Képzeld el, hogy egy csinos, fiatal, életvidám csaj vagy, eljársz szórakozni a barátaiddal, élvezed a szinglik életét, de azért azt sem bánod, ha közben rád talál a szerelem egy jóképű, figyelmes, kemény, de mégis gyengéd pasi képében, aki odáig van érted, csodál, nem tud betelni veled, nem tud nélküled élni, s akivel minden perc egy tündérmese. Eleinte.

Aztán képzeld el, hogy ez a férfi rád tapad, megfigyel, minden mozdulatod követi, parancsolgat, meg akarja szabni, mit vehetsz fel, mit ehetsz, hova mehetsz, kivel beszélhetsz. Egyre agresszívebbé válik, durván beszél veled, először csak egy kicsit szorosabban markol meg, talán kicsit meglökdös, majd elcsattan egy elsőre jelentéktelennek tűnő pofon, amit később követ a többi, melyek már nyomot is hagynak. Végül már ki sem enged a lakásból, megerőszakol, valamid mindig fáj a verésektől, folyamatos rettegésben élsz, nehogy véletlenül valami rosszat mondj, nehogy feldühítsd. Közben magadat is hibáztatod, talán te is tehetsz róla. Hiszen nem mindig bánt, s ha igen, azt is megbánja, megígéri, hogy többet nem fordul elő. Néha olyan kedves és érzékeny. Tudod, hogy szeret, hiszen annyiszor mondja is. Aztán egyik nap mégis véresre ver és fojtogatni kezd, amíg el nem veszíted az eszméleted. Talán meg akar ölni, talán egyszer meg is fog…

Te mikor léptél volna ki ebből a kapcsolatból? Szerinted Te biztosan képes lettél volna elhagyni? Azt hiszed, engedte volna? S ha el is hagytad, hátat tudsz-e fordítani a múltnak, tovább tudsz-e lépni maradéktalanul? Gondold újra!

Könyvtündér a sorok között:

A borító alapján kicsit megtévesztő ez a könyv, mert a manapság nagyon felkapott BDSM erotikus irodalom divatos gyöngyszemeire hajaz. Pedig itt valami egészen másról van szó. Sokkal többről, komolyabbról, súlyosabbról, sötétebbről. Tudom, hogy nem ildomos a borítója alapján megítélni egy könyvet, de hát mégiscsak azzal találkozik először az ember, és mint tudjuk, az első benyomás igencsak meghatározó. A csodás internetnek hála ingyen azonban semmi se drága, szóval borító ide vagy oda, kapott egy esélyt. S milyen jó, hogy rátaláltam!

A könyv fő témája a családon belüli erőszak. Az a fajta, amikor addig vernek, kínoznak és tartanak lelki terror alatt, amíg már súlyos pszichés zavaraid lesznek és a kilátástalanság legsötétebb bugyra lesz az új otthonod. Aki sose volt ennek részese, azt hiszi, hogy az első elcsattanó pofont követő tizedmásodpercben képes lenne kilépni a kapcsolatból, aztán joccakát! Dehogy fog ő egy bántalmazó kapcsolatban tengődni! Ha nem becsülnek meg, tovább kell állni – egyszerű, mint az egyszeregy! A probléma ott kezdődik, hogy a bántalmazó sem mindig vadállat, ellenben sokszor remek színész, akiről el akarjuk hinni, hogy megváltozhat, hogy benne van a jóság és talán csak mi tehetünk róla, hogy néha kihozzuk belőle a sötét oldalt. A remény pedig ugye szívós kis dög, nehezen pusztul. Az pedig sajnos mindig csak utólag derül ki, hogy az életünket köszönhetjük-e neki, vagy csak a megnyújtott szenvedést.

Könyvünk főszereplője, Catherine sincs ezzel másként. Néhány éve még életvidám, csinos, magabiztos, határozott nőként élte és élvezte életét, majd egyik éjszaka egy szórakozóhelyen szembe jött vele a nagy Ő, a szőke herceg fehér lovon. Legalábbis gondolta a lány, csak nem jól. Lee ugyanis elsőre igazán megnyerő pasi volt, minden tekintetben főnyeremény… csak egy picit erőszakos. Néha kicsit begőzölt, kicsit felemelte a hangját, kicsit parancsolgatott, kicsit féltékenykedett, kicsit megszorongatta Cathy-t, kicsit megütötte, kicsit megfojtogatta, kicsit véresre verte, kicsit fogságban tartotta, kicsit meg akarta ölni. De a sok kicsi sokra megy, és ha ezek válnak a hétköznapjaiddá, akkor egy idő után már fel sem tűnik, hogy gáz van, babám!

Na persze azért Catherine-nek feltűnt. Már egész korán is, csak akkor még reménykedett. Ráadásul Lee igazán profi manipulatív kis tetű volt, hiszen a lány „barátainál” is sikerült annyira bevágódnia, hogy Cathy segélykiáltásait már meg se hallották. (Bár én nem értem, hogy a fészkesbe lehet egyszerűbb az évek óta ismert barátunkról azt feltételezni, hogy biztos csak egy elégedetlen, neki-soha-semmi-nem-elég-jó, hisztériázó rinyagép, ahelyett hogy belegondolnánk, hogy mégis inkább a körülbelül fél perce képbekerült újonckával lehet a gond… Mondjuk nincs sok barátom, úgyhogy biztos én nem értek hozzá.)

Tehát Catherine érezte, hogy baj van, s amikor már ömlött a vér a testnyílásaiból, akkor nem nagyon volt mit tagadni tovább. Összeszedte a bátorságát és lelépett. Lelépett volna, ha Lee hagyta volna, de azért ennél bonyolultabb a sztori. Lényeg a lényeg, hogy a könyv két szálon fut, két idősík váltogatja egymást, mindkettőt Catherine tollából közvetítve, s a szerző nem is titkolja sokáig, hogy a jelen idősíkjában a lány már Lee nélkül éli kényszerbetegséggel és állandó rettegéssel sújtott életét. Amikor épp nem a múltban történt bántalmazásokról olvasunk, akkor a jelenben követhetjük nyomon a korábbi önmagának halvány árnyékaként létező megtört nő biztonsági zárellenőrzéseinek végeláthatatlan folyamatát. Kicsit soknak is éreztem egy idő után x-edszerre végigolvasni ezeket a rutin kényszermozdulatokat, bár értem én ezek ismételt megjelenítésének célját.

Persze nem csak kizárólag a zárban ezredszerre elforgatott kulcs motívuma teszi ki a könyv jelenben játszódó felét. Képbe kerülnek további szereplők is, akik létezése visszaadja a hitet az emberiségben a rengeteg nyomasztó jelenet közben. Ott van Stuart, aki a lány szomszédja lesz, s aki nem mellesleg munkájából kifolyólag pontosan tudja, hogyan kell bánni az olyan mentális gondokkal küzdőkkel, mint Cathy. Rengeteget segít is a lánynak, tulajdonképpen neki köszönheti, hogy szép fokozatosan végre sikerül kilábalnia a kényszerbetegség elnyomásából. Valamint ott van Hollands nyomozó is, aki a nő betegsége ellenére is hajlandó volt komolyan venni a fenyegetést és nem bagatellizálta el Catherine aggódását és a veszélyt, vagy csak egyszerűen volt annyira empatikus, hogy már azzal is megnyugtatta a nőt, hogy biztosította őt arról, hogy komolyan veszi, és ha szükség lesz rá, készen áll, hogy segítsen.

Tetszett a könyv felépítése, hogy keveredik múlt és jelen, még inkább kiemelve a kontrasztot Catherine oly különböző, Lee előtti és utáni énje között. (Ugyanakkor időnként kicsit nehezítették is az események követését a sűrű váltások – bár ez lehet, csak az én koncentrációm hiányosságainak köszönhető, hiszen dátumozva van minden fejezet.) Tetszettek a karakterek is, nem feltétlenül azért, mert igazán megszerettem volna őket, vagy egyet értettem volna velük, de kétségkívül együtt éreztem, akivel lehetett és elítéltem, akit kellett, vagyis mert minden karakter hiteles volt. Ezért is olyan üdítően nyomasztó a könyv, ezért sikerül ténylegesen hatnia az érzéseinkre. Ugyan még most is kétlem, hogy velem ilyen megtörténhetne, olvasás közben mégis elhittem és átéreztem, hogy van ilyen, Catherine-nel együtt féltem, izgultam és vártam a „végső leszámolást”.

Ami miatt mégsem adnék max pontszámot, azok a következő okok: Egyrészt, ahogy már írtam, értem én az okát és célját, de mégis soknak éreztem a kényszerbetegség részletezését úgy a századik alaklom környékén. Aztán ami még idegesített, az az éjszakai zajokra való reagálás. Ha egyszer Catherine hallott valami nyugtalanítót, márpedig nem egyszeri alkalomról van szó, meg amikor észrevette a tárgyak nem rendeltetésszerű helyen történő felbukkanását, ha egyszer emlékezett rá, hogy azt nem ő vagy nem úgy tette oda, akkor miért nem jártak tényleg rendesen utána a dolgoknak? Ment a rettegés állandóan, de hogy csak egyszer végre valaki rögtön utánajárt volna a rejtélyes eseményeknek… És azért legvégül maga az a kételyem, hogy azok után, amiket Lee művelt a lánnyal, az mégsem hagyta faképnél már sokkal korábban. Jó, tudom, most akkor nem tanultam semmit az egészből?! De igen! De akkor is úgy gondolom, hogy vannak élethelyzetek, amikor baromi nehéz változtatni, ha van mögöttetek 10-20-30 közös év, ha van 1-2-3 gyerek, ha nincs biztonságot nyújtó saját anyagi háttered, vagy akár csak minimális kezdőtőke az önállósodáshoz, satöbbi, akkor értem, hogy a tűrésnek hátborzongatóan végtelen a határa. De ha csak találkozol egy pasival, együtt vagytok talán 1-2 évet, de már viszonylag hamar gyanúsak a jelek, hogy közös történeteteket nem Walt Disney írta meg odafent, nincs gyerek, nincs függés, s néhány elérzékenyülő szebb pillanaton, megingáson, elbizonytalanodáson kívül nincs, ami visszatartson, hiszen pontosan tudod, hogy félsz, érzed az arcodon a pofont, a karodon a szorítást, a szívedben a szavakat, amiket normális ember egy állatnak sem mond, akkor mire vársz? Sajnos biztos lennének sokan, akik meg tudnák válaszolni ezt a kérdést. Én egyelőre képtelen vagyok felfogni a miérteket, még ezután a megrázó könyv után is. De örülök, hogy így van. Hálás vagyok, hogy van szerencsém ehhez az áldásos naivitáshoz.

Összefoglalva tehát egy végig nagyon izgalmas, feszült pszicho-thrillerről van szó, remekül eltalált nyugtalanító atmoszférával, jó karakterekkel, jó stílusban. Lehet, hogy nem hibátlan, de egy kis borzongató és egyben elgondolkodtató olvasásélménynek nagyszerű! Mehet rá az „AJÁNLOTT” pecsét!

Tündérfaktor:

10/8

Könyv adatai:

Eredeti címe: Into the Darkest Corner

Eredeti kiadási éve: 2011

Magyar fordítás kiadási éve: 2012

Kiadta: Alexandra

Fordította: Babits Péter

Oldalszám: 408

ISBN: 9789633570432