Jojo Moyes: Akit elhagytál

 Miről szól:

I. világháború, Franciaország, német megszállás, éhezés, nélkülözés, folyamatos félelem. Ilyen körülmények között vezeti fogadóját Sophie Lefévre megfogyatkozott kis családjával. Egyetlen festmény segít neki túlélni a hétköznapokat, egy portré, melyet férje festett fiatal szerelméről, s amely még visszaidézi a boldog közös életet. A faluba érkező új német parancsnok szemet vet a képre és Sophiera, amiben a lány meglátja a kínálkozó lehetőséget, ezzel azonban szörnyű veszélybe sodorhatja saját és családja életét is.

2006, London. Liv Halston évek óta próbálja kiheverni férje halálát, nem sok sikerrel. Anyagi gondokkal, munkájának és szerelmi életének nehézségeivel küzdve egy a hálószobája falán függő, igéző fiatal nőt ábrázoló festmény ad neki erőt a továbblépéshez. Egy ismeretlen férfival történő véletlen találkozás egy pillanat alatt hozhat új szerelmet vagy újabb fájdalmas veszteséget életébe.

Mi köti össze a két idősíkot, s a két, végsőkig kitartó asszonyt? A festmény, melynek az első világháborúban nyoma veszett, s amelyet most visszakövetelnek az utódok. Megindul a harc a tárgyalóteremben, ahol már nem csak a drága festmény tulajdonjoga a tét, de mérlegre kerül múlt és jövő, elvek, érzelmek, és emberi sorsok is.

Könyvtündér a sorok között:

Jojo Moyes Mielőtt megismertelek című regénye üstökösként süvített kedvenceim listájának előkelő dobogójára, úgyhogy nem volt hosszú álmatlan éjszakák tépelődésének tárgya, hogy az Akit elhagytál-t is beszerezzem-e, vagy spóroljak inkább pár ezer forintot és vesszen örök homályba egy újabb potenciális remekmű lehetősége.

A könyv eleje olyan csodálatosan indul az első világháborús viszontagságokkal, a remek karakterekkel, a lebilincselően feszült, de egyben humort sem mellőző szituációkkal, hogy már-már könnyekig hatódtam az izgatott várakozástól, hogy megint sikerült belenyúlnom a tutiba. Ez az extázis tartott is 160 oldalig, majd időutaztunk 90 évet a jelenbe, én meg bealudtam, mint Csipkerózsika. Ezen pedig sajnos már azok a ritka és rövid háborús visszatekintések sem tudtak segíteni, amik egyszer-kétszer megpróbáltak visszarántani a kómából.

Azok kedvéért, akik nem olvasták volna, a könyv eleje az első világháború Franciaországában játszódik, ahol Sophie Lefévre kis fogadót vezet nővérével, annak gyermekeivel és öccsével. Férjeiket már vagy besorozták és a frontra citálták, vagy fogságba kerültek. A németek megszállják a falucskát, és míg annak lakói éheznek és nélkülöznek, a német katonák Sophie fogadójában vacsorázgatnak. A szállót a németek már korábban kifosztották, ahogy az egész faluból is mindent elvittek, ami mozdítható. Csak egy festmény maradt Sophienak, ami a régi szép időkre emlékezteti, melyet férje festett a lányról, annak ereje teljében, igézően, szerelmesen, bátran és erősen, s mely oly sokat jelent neki, hogy sem lemondani róla, sem dugdosni nem hajlandó. A festmény és Sophie temperamentuma lenyűgözi a műkedvelő Kommandantot, a lány pedig lehetőséget lát, hogy ha mégis felajánlana magából egy darabot, akkor talán a Kommandant cserébe segítene megmenteni a férjét.

A legnagyobb izgalmak és kételyek közepette vált az írónő a jelenbe, ahol Liv, a fiatal özvegy mindennapjait és szerelmi életének alakulását követhetjük tovább. Sophiet és Livet a festmény köti össze, ugyanis 90 évvel később A Lány, avagy az Akit elhagytál Liv hálószobájának falát ékesíti. A bonyodalom pedig ott kezdődik, amikor a Lefévre család leszármazottai visszakövetelik a háborúban eltűnt képet, Livnek viszont esze ágában sincs harc nélkül visszaadni az ő jogosnak vélt tulajdonát, melyet férjétől kapott nászajándékba.

Ebben a könyvben szinte minden műfaj képviselteti magát. Van itt dráma, háború, történelem, romantika, csipetnyi erotika, humor, nyomozás, bírósági tárgyalás, izgulunk, nevetünk, sírunk… (Tulajdonképpen már csak egy Alient kellett volna bedobni a tárgyalóterembe és akkor a sci-fivel és horrorral nagyjából tényleg mindent kipipálhattunk volna.) Gondolhatnánk, hogy sokat akar a szarka effektus lép fel ennyi műfaj halmozásától, de végül is nem. Nem ez a probléma. Megvan az egyensúly, mindenki megtalálhatja, amit szeret, a műfajok nem nyomják el egymást, így lesz kerek egész a történet.

Mégis, amilyen erőteljesen indít az eleje, amilyen élénk, eleven, kalandos, élettel teli, izgalmas és egyben megrázó a háborús éra és annak eseményei, még ha csak egy kis falucska életéről beszélünk is, olyan unalmas, érdektelen, és néhol irritáló a jelenben Liv szenvedése, vívódása, önmarcangolása. Legalábbis a két kort összehasonlítva. Legalábbis számomra. Lehet, hogy ez szívtelenség, hiszen ha valakinek meghal a szerelme, élete párja, akkor az nem kis veszteség, úgyhogy nem akarom elbagatellizálni, de a világháborús borzalmakhoz képest valahogy mégsem tudott meghatni.

Az sem segített, hogy a jelen karaktereit nem igazán tudtam megszeretni. A londoni ultramodern üvegpalotájában sírdogáló királykisasszony Livet, aki időnként hátrányos helyzetű kisgyerekeken segít azzal, hogy a férje által tervezett épületekben kísérgeti őket és a terekről, formákról, anyagokról tart kiselőadást; a háza aljában, papírdobozban lakó hajléktalan nőnek visz reggelente kávét; és olyan rég elfeledett főiskolai csoporttársat fogad be az otthonába, akit tulajdonképpen nem is ismer, de aki legalább főz rá, úgyhogy miért is ne (?); s aki férje halála után a lakást is alig tudja finanszírozni, de ha épp úgy tartja kedve, idegességében egy elegáns mozdulattal behajítja a Temzébe az okostelóját, mert kikapcsolni nyilván túl snassz lenne. Ezen tulajdonságok egy része mellesleg bizonyos szemszögből becsülendő is, de nekem valahogy nem lesz tőlük valós és hiteles személy, mert a dolgok nem így működnek. Ahogyan Paul, a királykisasszonyt megmentő restitúciós perekkel (háborúban eltulajdonított értéktárgyak visszaszerzésével) foglalkozó elvált, egygyerekes lovag realitása is sántít kissé, hiszen (SPOILEEER!) annyira azért nem ismerik jól egymást Livvel, hogy egy kufirc után máris csettintésre feladja munkáját és mindent megtegyen annak érdekében, hogy lényegében saját magának keresztbe téve elősegítse, hogy a királylány megtarthasson egy képet. (Tessék? Mit mondasz? Hogy de hát igazából a szerelemért tette?... Ja bocs, majd ha tündérmesére leszek kíváncsi, képeskönyvet lapozgatok…)

És a végkifejlet is… Jó, tudom, hol arra panaszkodok, hogy vártam volna a happy endet, hol arra, hogy túl nyál lett a vége, de hogy azért én ennyi hirtelen happy endet egy könyv végén még életemben nem láttam együtt, az is biztos! Ráadásul mindezt szintén egy teljesen irreális, utolsó utáni pillanatos hollywoodi csavarral megoldva, aminek köszönhetően csöpögősebb lett a befejezés, mint az orrom a legsúlyosabb allergiaszezon idején.

Szeretem én a romantikus irodalmat, de a rózsaszín köd, sóhajtozás, és melodráma nem elég a boldogságomhoz. Ezt most általánosságban mondom. Jojo Moyes sokkal sokrétűbb, érdekes és elgondolkodtató történeteket talál ki, amikben a romantika csak egy fűszer a sok közül. De jelen esetben a könyv második felébe, a jelen idősíkjába sokkal több intelligencia és humor kellett volna, ahhoz, hogy végig élvezzem és szorítsak a karakterekért, hogy egyáltalán érdekeljen, hogy mi lesz velük, hogy végig akarjam olvasni és ne csak azért vergődjem végig, hogy utána tiszta lelkiismerettel tudjak róla írni a blogocskámba. Kár érte! Különösen az után a csodálatos all-time-top-favourite malacrejtegetős kezdés után… Igazán kár!

Ami a számszerű értékelést illeti, bajban vagyok, mert a saját magam által felállított pontozási útmutató intelmei szerint egy erős 5-ösre lőném be a könyvet, de 10-es skálán valahogy mégis kevésnek érezném ezt a szigorú féltávot, úgyhogy inkább kap egy 6-ost, kizárólag az első világháborús kezdésért (bár azért meg csillagos 12-est is adnék…).

Végül pedig néhány gondolat a borítóról: Mivel minden ízléskérdés szubjektív dolog, lehet, sőt egészen biztosan az Akit elhagytál-t is van, aki imádta az első sortól az utolsóig, és valószínűleg a borítójától is van, aki odáig van meg vissza. Ezzel nincs is semmi baj, sőt tök jó, hogy a dolgok megtalálják a közönségüket, meg éljen a változatosság, és amúgy se ítélj a borító alapján, stb, stb. Szerény személyem véleménye szerint viszont a Cartaphilus kiadó eléggé mellélődözget ezekkel az alkotásokkal. Már korábban is írtam a Mielőtt megismertelek kapcsán, hogy tutto perfetto, kivéve a borítót, és most sem érzem a kapcsot a külcsín és a belbecs között. Nem tetszenek se a színek, se a felirat szövegtípusa, se maga a kép az azon látható mohás ártér szélén guggoló alak félholt módján belógó karjával (mellesleg a remek látószögnek köszönhetően egészen mostanáig azt hittem a hölgy ruhájára, hogy az valami letakart széktámla… és valójában még most sem vagyok 100%-ig biztos benne, hogy mit is látok).

Tündérfaktor:

10/6

Könyv adatai:

Eredeti címe: The Girl You Left Behind

Eredeti kiadási éve: 2012

Magyar fordítás kiadási éve: 2013

Kiadta: Cartaphilus

Fordította: Lányi Judit

Oldalszám: 493

ISBN: 9789632662985