Matthew Dicks: Egy képzeletbeli barát naplója

Miről szól:

Max kilenc éves autista kisfiú, aki betegségéből adódóan nehezen barátkozik, kezeli az érzelmeket, viseli el a szeretet kimutatását még szüleitől is. Mégis van egy legjobb barátja, Budo. De Budo csak egy kitalált, képzeletbeli barát, Maxen kívül senki nem látja vagy hallja őt, csak más képzeletbeli barátok. Budo szinte minden pillanatban ott van barátja mellett és segít neki átvészelni a hétköznapokat. A legtöbb képzeletbeli barát alkotójáért él, minden tettével elképzelője életét igyekszik jobbá tenni, őszinte, önzetlen barátként viselkedve. Budo is eszerint él, részben, merthogy ő azért mégsem csak Maxszel törődik. Az elmúlástól való félelmében nem mindig a kisfiúnak legideálisabb döntésekre próbálja rávenni barátját, de amikor Maxet elrabolják, Budo felveszi a kesztyűt, elhatározza, hogy megmenti barátját és ezúttal nem csak magára gondol.

Könyvtündér a sorok között:

Tíz évvel ezelőtt indult a Cartoon Networkön egy rajzfilmsorozat Fosterék háza képzeletbeli barátoknak címmel. 2009-ben lett vége, úgyhogy nem is volt az olyan régen – vagyis nem állíthatnám nyugodt szívvel, hogy „kisgyerekként” tapadtam a képernyőre, hiszen már az indulásánál is 15 éves voltam, de imádtam úgy hazajönni a gimiből, hogy lezuttyantam a tévé elé és minden délután megnéztem a napi vizuális agyzsibbasztó adagomat Pindúr pandúrok, Dexter laboratóriuma, Bátor, a gyáva kutya, A Görcs ikrek, Szamuráj Jack, László tábor, Én vagyok Menyus, Boci és Pipi és még sorolhatnám sorozataimból. Képzeletbeli barátokról valószínűleg a Fosterék házából értesültem először. Tudtommal nekem nem volt képzeletbelim, de ki tudja, ha volt is, nem emlékezhetek rá, hiszen akkor még mindig létezne, vagy hogy is van ez? Na de félre a nosztalgiát, jöjjön az Egy képzeletbeli barát naplója!

Vagy ha rám hallgatsz, akkor nem biztos, hogy jön, mert annyira azért nem jó… A vidám kezdést követő hirtelen lelombozás okai pedig a következők. Sokféle műfajt kedvelek, jöhet dráma, romantika, sci-fi, krimi, de szeretem tudni előre, hogy mire számíthatok. Én ettől a könyvtől sokkal több kedves kis szentimentalizmust vártam a kvázi akcióthriller helyett. Az alap konfliktus hamar sejthető, de mikor biztosan kiderül tettes és tette, az pedagógusként nem esett túl jól, bár ez valószínűleg csak a naivitásom tükrözi. De nem is lett volna baj, hogy átmegyünk bűnügyi-izgulós-akcióhősös-megmentősbe, csak ahhoz meg kevés a nafta, ellenben túl sok az oldalszám. És ha már rátértem a krimi vonalra, ami leginkább zavart, az a vége mentőakció és a közben kialakult gazdi-képzeletbeli barát kapcsolati változás, amit nem értettem. Főszereplő kisfiúnk, Max erősen autisztikus tünetekkel küzdő kissrác, aki pánikol minden új, ismeretlen, szokatlan helyzettől, szeretetet nehezen mutat ki és visel el másoktól, nem bírja, ha hozzáérnek, ha megpuszilják, még az anyukája is csak titkon puszilgathatja arcát, mikor Max már mélyen alszik. Mivel egy ilyen kisgyereknek nagyon nehéz barátokat szerezni, kitalált magának egy képzeletbeli barátot. Ő Budo, aki mindig Max mellett van és mivel mások se nem látják, se nem hallják, így ő instruálja Maxet, látja el tanácsokkal, mondja meg, mikor mit tegyen, hogyan hozzon meg egyszerű döntéseket. Amikor Maxnek nyoma vész, képzeletbeli baráthoz méltó végtelen önzetlenségében – ami nem is igaz, mert leginkább magát félti, nem akar eltűnni, hiszen a képzeletbeli barátok világának szabályai szerint, ha egy gyerek nincs rendszeresen képzeletbeli barátja közelében, akkor elfelejti, vagy ha csak egyszerűen felnő és már nincs többé szüksége a képzeletbelijére, akkor az elhalványodik, majd eltűnik, magyarul meghal, és ettől Budo nyilván retteg – Budo minden tőle telhetőt megtesz, hogy kiszabadítsa kis barátját, megmentve ezzel teremtőjét és önmagát is. (Aki nem akarja tudni, hogy úgyis happy end, annak jelzem, hogy innen SPOILER lehet...) A mentőakció közben Budo végig utasítgatja Maxet, hogy mikor hova álljon, nézzen, menjen, fusson, várjon, de amint Max kijut foglyul ejtője házából Budonak valami kattan a fejében és rájön, hogy innentől kezdve már nem segíthet, most már Maxnek kell megmentenie magát, saját erőből. Na ezt baromira nem értettem és bosszantott, hogy ha eddig minden lépését tudta instruálni, minden pillanatban segített, akkor miért a legveszélyesebb percekben kell nekiállni a gyereknevelésnek, hogy Max kibújjon végre a kagylóhéjból és félredobva autizmusát (mert az ugye csettintésre megy) kezdjen el felnőtteket meghazudtoló módon taktikázni.

Maga a (magyar) cím is kicsit becsapós, hiszen nem is naplóról van szó. Inkább épül a sztori a bűnügy körüli néhány napra, mint egy hosszabb időintervallumot felölelő életre/életszakaszra, ami talán azért lett volna jobb, mert a könyv egyébként elég sok súlyos, komoly témát pedzeget, amiket mélyebben és hatásosabban ki lehetett volna így fejteni. Ott van például maga az autizmus és a vele járó nehézségek mind a betegnek, mind a családjának, a szülők ellentéte a trauma feldolgozásában, hogy míg az anyuka keresné a megoldást, az apuka rendületlenül tagad és hárít; illetve a halál feldolgozásának és elfogadásának formái, lehetőségei több szempontból, hiszen megjelenik a saját halálunk gondolatával való megküzdés és szeretteink elvesztésének következményei is.

Ráadásul mivel Budo a mesélőnk, ezek a témák nehezen is kerülhetnek érdemi kifejtésre, hiszen Budot Max találta ki, így elvileg nem igazán lehet okosabb Maxnél, bár Max betegsége ellenére (vagy éppen azért) nem buta kisfiú. Akárhogy is, Budo tulajdonképpen szellemileg szintén egy gyerek szintjén áll (egy olyan kisgyerek szintjén, aki alaposan figyelgeti környezetét és vélhetően többet fog fel a világból, mint azt a mindentudó felnőttek sejtenék, de akkor is csak egy öt éve létező képzeletbeli barátról van szó egy most kilenc éves autista kisfiú elméjéból). Valószínűleg ezért is kapott a könyv ifjúsági besorolást, amit a nyelvezet és a szereplők indokolnak is, viszont az említett témakörök nem igazán, úgyhogy nehezen tudnám behatárolni a célközönséget. Felnőtteknek túl gyerekes, gyerekeknek meg túl felnőttes, de talán mégis mindkét korosztály találhat benne valami értékeset, csak jobb lett volna ezeket a morzsákat mélyebben kidolgozni vagy különválasztani.

Amit viszont imádtam, az a borító. A képen nem látszik a titok és maradjon is meglepetés, de ha a kritikámmal kedvet nem is csináltam az elolvasásához, legalább egy könyvesboltban kapjátok kézbe és csodáljátok meg az ötletességét!

Végül pedig itt egy kis videó még 2007-ből, An Imaginary Life címmel. A könyv olvasása közben rögtön eszembe jutott, gondolom sejthető, hogy miről szól. Sajnos magyar feliratot nem tudok hozzá keríteni, de talán szöveg nélkül is átjön a mondanivaló. Pézsét tessék karnyújtásnyira készíteni!

Tündérfaktor:

10/5

Könyv adatai:

Eredeti címe: Memoirs of an Imaginary Friend

Eredeti kiadási éve: 2012

Magyar fordítás kiadási éve: 2012

Kiadta: Kolibri

Fordította: Nagy Boldizsár

Oldalszám: 333

ISBN: 9786155234163