Justin Cronin: A szabadulás

Miről szól:

A nagyon közeli jövőben tudósok felfedeznek egy vírust, melyben halálos betegségek ellenszerét látják. A hadsereg felügyelete alatt gyorsan megindulnak a nem egészen legális emberi kísérletek halálraítélt rabokon. A kutatások azonban nem sikeresek – a kísérleti alanyokból hátborzongató, eltorzult, gyilkos lények válnak. A vezető orvos úgy véli, utolsó próbaként szükségük lesz egy ártatlan lelkű kislányra is. Ezzel párhuzamosan a hatéves Amy-t éppen elhagyja édesanyja a kilátástalan jövő elől menekülve, így egy kis hátizsák és egyetlen társa, a Peter nevű plüssnyúl társaságában apácákhoz kerül. Rokonok nélkül, árván, ismeretlenül és kiszolgáltatottan a kísérletek tökéletes 13. alanyává válik. Hiába azonban a hadsereg szigorú felügyelete, a lények kiszabadulnak, és szörnyű mészárlásba kezdenek, elterjesztve a fertőzést az egész Egyesült Államok területén.

Közel száz év elteltével már a fertőzöttek uralják az országot, csak néhány ember maradt egy kaliforniai kolónián, akik egy erődítmény falai között élik küzdelmes életük, mindennapos halálos veszélynek kitéve. A napi rutin azonban felborul, mikor a kapuknál megjelenik egy furcsa fiatal lány: Amy.

Könyvtündér a sorok között:

Ismét egy olyan könyv, ami nagyon jól indult, aztán beleuntam.

Ennek egyik fő oka valószínűleg az lehet, hogy több mint 800 oldalról van szó, ami barátok közt se piskóta. És bár ez önmagában még nem kéne, hogy aggodalomra adjon okot – mert mondjuk egy Harry Potter széria is több ezer oldal és egyenként sem sokkal rövidebbek –, azért sokkal nagyobb az esélye, hogy nem tud egy színvonalon teljesíteni a könyv elejétől végéig fenntartva az érdeklődést, izgalmat, kíváncsiságot.

Aztán amit már csak a vásárlás után tudtam meg a belső fülszövegből: egy ezer évet átfogó trilógia első részét tartom a kezemben. Első gondolatom: „F*ck”. Több sorozatot is olvastam már, sokukat nagyon szerettem is, de egyre kevésbé csábítanak a több kötetes darabok. Egyrészt mi van akkor, ha nem is tetszik annyira az első rész, de nincs lezárás és mégis nagyon kíváncsi maradsz a folytatásra, a végére. Aztán ha már elolvastad a második részt is, akkor könnyen függővé is tehet, mert ha már eddig eljutottál, megszerzed a következő részt is, hátha abból végre megtudsz valami fontosat. Persze ha beleszerettél a sorozatba, akkor fel sem merül, hogy ne várd körömrágva a következő részt. Viszont akkor meg pontosan ez idegesít, hogy akár egy vagy több évet is kell várni a megjelenésig, addig meg kiesik az ember a történetből, elfelejt eseményeket, érzéseket, akár karaktereket is. (Hasonló okokból nem szeretek végtelenített sorozatokat sem nézni. Nálam egy Barátok közt például szóba se jöhet. – Sűrű elnézések a rajongóktól!)

És végül, de első sorban: ez a könyv nekem olyan, mintha két részből állna, és a felvezetés sokkal jobban bejött, mint a folytatás. XI „könyvre” plusz egy utóhangra van osztva a mű, ezeken belül van összesen 74-75 fejezet. Az első három könyv, tehát kb. a 300. oldalig nagyon tetszett a dolog, ami még a jelenben játszódik, ami a kutatásokat mutatja be, a fertőzés előzményeit és annak elterjedését, illetve a szereplők részletes háttértörténetét. Amy-jét és édesanyjáét, hogy miért jutott odáig, hogy kislányát hátrahagyja; az Afrikából menekült Lacey nővér múltját; az FBI-os Wolgast-ét, aki a halálraítélteket gyűjti be, majd később Amy-t, de megszereti a kislányt és megpróbálja megmenteni; Carter, az egyik rab életét, aki ártatlanul került a halálsorra, de senki nem hitt neki; vagy a kutatóorvosét, akinek felesége rákban halt meg, ezért kétségbeesetten keresi a gyógymódot. Közel kerültek hozzám a szereplők, mindenkinek értettem a motivációit; jól, hitelesen, hihetően meg volt magyarázva a vírus okozta mutáció; elhittem, hogy akár holnap is kirobbanhat ez az egész és ránkszabadulhat az apokalipszis. Aztán ugrottunk 100 évet, ott találtam magam egy kolónián, „vissza a sötét (illetve igazából reflektorokkal kivilágított) középkorba” feelinggel, az összes karakter, akikről addig minden információt magamba szívtam, pukk, eltűnt (100 év múlva vagyunk, ugye), csupa új szereplő, akiket újra ismerhetek meg az elejétől; és mindez egy kiégett, elhagyatott, lepusztult környezetbe helyezve. Olyan éles volt hirtelen a kontraszt, hogy kicsit elvesztettem az érdeklődésem. Persze tudtam, hogy posztapok sztoriról van szó, de mégis meglepett a váltás. Kicsit cserbenhagyva éreztem magam, hogy a korábbi 300 oldal most olyan feleslegesnek tűnt, mivel csettintésre eltűnt a régi világ az összes szereplőjével. És aztán ezt az újat nem is igazán tudtam megszeretni. Sok és felesleges az új karakter. Illetve ami az elején érdekesnek tűnt, hogy olyan részletességgel van mindenki bemutatva, az itt már zavart. Nem voltam kíváncsi a 45. akárki kolóniatag mindennapjaira. Ráadásul előszeretettel operál a szerző azzal a módszerrel, hogy amikor van valami akció a főszereplőkkel, akkor a közepén véget ér a fejezet és a következő 5-10 oldalon kb. azon kell átvergődnöd magad, hogy odahaza hány hupilila és hány alabástromfehér ruhát mángorol ki éppen Lujza néni, Károly pedig éppen tizenkét vagy tizenhárom birkát tereli ki a mezőre legelni, és csak ezek után tudhatod meg, hogy na most akkor a főszereplőd vajon meghalt-e a véres csatában, vagy sikerült lenyilazni a rájuk támadó vámpírcsordát… Nem tudom, miért pont ez a momentum ragadt meg bennem ennyire, de csak hogy érzékeltessem kicsit a már-már gyötrő részletességet, itt egy rövidke részlet a 370. oldalról: „Sara megfogta a bögrét, és belépett a függöny mögé. A kórteremben hat ágy volt, de csak egyben feküdtek. Mar egy széken ült, melynek támlája vízszintes lécezetű volt.”… Hát ha most ezt az infót nem tudom meg, hogy vízszintes lécezetű volt a szék háttámlája, akkor hülyén halok meg, tényleg! Szóval gondolom, valahogy így lett 835 oldal a könyv…

De hogy ne csak szidjam, vannak azért itt pozitívumok is! Mint már említettem, az eleje nagyon bejött, jó volt a stílus, érdekes volt a történet, különleges, újszerű. Aztán azok a bizonyos gyilkos lények, amiket az ismertetőben direkt nem neveztem nevén, ahogyan neten sem teszik sehol – ami biztos tudatos része a kampánynak –, de már itt pár mondattal feljebb kicsúszott, hogy konkrétan vámpírokról van szó. Óriási reneszánszát élik néhány éve a vámpíros történetek. Talán a Twilight-tal indult, aztán a siker hullámait meglovagolva hirtelen mindenki ebben a témában kezdett alkotni és ellepett minket a vámpíros-vérfarkasos-szellemes-angyalos könyvcunami. És ha ráírták egy könyvre, hogy „vámpír” akkor már csúszott is ki a zseton az olvasók zsebéből. Ezzel szemben A szabadulás titkolta valódi énjét, és milyen jól tette! Statisztikákat ugyan nem tudok, hogy mennyire sikeres a mű és mennyivel lehetett volna még sikeresebb, vagy kevésbé az, ha rányomják a vámpír-matricát a borítóra, de azt tudom, hogy én például valószínűleg visszaraktam volna a polcra „tizenkettő egy tucat” felkiáltással. De ennek ellenére nem bántam, mikor kiderült, hogy mégis vámpírokról van szó, mert bár az író részben visszatér a mitológia gyökereihez is, újítást is kapunk, és én mindkettőnek örültem. Lehet fokhagymával dobálni érte, de töredelmesen bevallom, én szerettem a Twilight Saga-t, főleg az első részt (vagy kizárólag?). Sokan sok mindenért támadták, köztük azért, mert nevetségessé teszi a vámpírkaraktert azzal, hogy Edwardból egy csillogó glitterbe mártott díszb*zit alkotott az írónő. Lehetne vitatkozni, de most lássuk be, van benne igazság. Ettől függetlenül nekem a Twilight-ban is tetszett ez az újítás, számomra érdekes volt. De aztán, hogy ekkora kultusza lett a dolognak és a csapból is vámpírok folytak, meguntam a lényeket. Most pedig A szabadulásban jól esett, hogy egyrészt visszanyúlt az író a gyökerekhez, és újra valami igazán félelmetes gyilkos szörnyet alkotott, ugyanakkor belecsempészett újdonságokat is a megjelenésükbe, illetve az egész vírusos-kísérletezős háttértörténetük eredetiségét imádtam. (Bár ha már az eredetiségnél tartunk, nem állítom, hogy plágium, de nekem sokszor a 2008-as Végítélet (Doomsday) című film jutott eszembe – vírus, kipusztult városok, jók vs. rosszak, középkorba visszazuhant kolónia, országjárás, megmentő lány…)

Végül pedig, ami a végét illeti: ugyebár nincs lezárva a történet, hiszen várhatjuk a további két kötetet (már aki várja… én még nem tudtam eldönteni). De azért ahhoz képest, hogy mennyit aggódtam olvasás közben, hogy megint egy olyan könyv lesz ez, aminek nincs megoldása, nincs befejezése, nem tudsz meg semmit a végére, szerencsére tévedtem. Részben van megoldás, és bár még előreláthatóan rengeteg harc vár szereplőinkre, nagyjából sejtjük, hogy mi lesz a végkifejlet. Igazából ezért nem is nagyon tudom elképzelni, hogy további két ilyen vaskos kötetben mi lehet még a váratlan fordulat, pedig kell, hogy legyen, mert a vámpírokkal való hadakozás, meg az USA keresztbe-kasul vándorlása még nem elég nafta további 1500-2000 oldalra. (Ahogy most sem igazán volt elég, hisz kb. erről szólt a könyvnek az a bizonyos második fele, vándorlásról, bujdosásról, harcról több száz oldalon keresztül. És nagyjából csak két érdekesebb momentum volt a történetben a 600. és a 760. oldal tájékán, amikor is kiderül, hogy nincsenek egyedül a kolónia túlélői, illetve hogy hogyan is működnek a fertőzöttek és hogy le lehet-e őket győzni.) De majd meglátjuk, hátha! A kard hal meg először, a reményhal meg utoljára! (A vámpírok meg soha!?)

Tündérfaktor:

10/5

Könyv adatai:

Eredeti címe: The Passage

Eredeti kiadási éve: 2010

Magyar fordítás kiadási éve: 2010

Kiadta: Cartaphilus

Fordította: Baló András Márton és Pék Zoltán

Oldalszám: 835
ISBN: 9789632661650