Voltaire: Candide (vagy az optimizmus)

Miről szól:

Candide szívszerelme a báró lánya, Kunigunda, akinek apja azonban nem nézi jó szemmel a kapcsolatot, így Candide-ot sűrű fenékbe rugdosások közepette elüldözi a kastélyból. Ámde a jámbor ifjú gondolataiból képtelenség kiűzni a gyönyörűséges Kunigundát, ezért ő mindent megtesz annak érdekében, hogy szíve hölgyével újra együtt lehessen. Romantikus regényekhez méltón ez végül sikerül is, de mivel ez nem egy romantikus regény, a felemás happy end előtt Candide-nak még be kell utaznia a fél világot, miközben szörnyű katasztrófák, tragédiák, háborúk, gyilkosságok, kivégzések, kórok, betegségek, nélkülözés, kiszolgáltatottság, átverések és rossz döntések balszerencsés sorozatának tanúja és elszenvedője lesz. Szerencsére mindezek ellenére Candide optimistán tekint az őt érő eseményekre, hiszen tanítómestere, Pangloss anno megmondta, hogy minden a legjobban van ezen a legeslegjobb világon!... Na de tényleg?

Könyvtündér a sorok között:

Mielőtt a konkrét könyvről írnék, tartozom egy vallomással. Pszichológushoz nem járok, úgyhogy kénytelen vagyok szegény olvasóimat traktálni e szégyenletes titkommal…

Kép forrása: Pinterest

Ha visszagondolok az olvasással kapcsolatos első élményeimre, persze a félperces esti mese történetek (365 állatmese) és a Disney képeskönyvek után olyan múlhatatlan klasszikusok jutnak eszembe, mint például a Kincskereső kisködmön, amit – bocsásson meg kedves Móra Ferenc, aki most biztosan forog a sírjában, és drága magyartanáraim, Zsuzsa, Györgyi és Judit néni – emlékeim szerint annyira utáltam, hogy tulajdonképpen édesanyám olvasta el és írt róla olvasónaplót helyettem. A kötelező olvasmányokkal sajnos később sem sikerült békét kötnöm. Egy-két kivétel volt ugyan, de az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai, Az arany virágcserép, és még bőséggel sorolhatnám társaikat, mind instant őszülést és hajtépést okoztak fiatal lelkemnek. A kezdeti (és egész sokáig kitartó) eminens iskolai hozzáállásomnak köszönhetően ezek a kötelezők eleinte mind bekerültek a magánkönyvtárba, aztán jött a felismerés, hogy mivel végül úgyse olvasom el őket – tekintve, hogy rendszerint vagy az önsajnálat keltette zokogásba vagy kómaszerű bealvásba fulladt a hősies próbálkozás –, az internet tökéletes időzítéssel történt elterjedésének hála megjelentek és nagy segítséget jelentettek a rövidített összefoglalók, elemzések. (Meg persze ne felejtkezzünk meg a filmadaptációkról sem!)

Annak ellenére, hogy a kötelezők (brrr, már ettől a jelzőtől is futkorászik rajtam a hidegrázás) többségének még fakereszttel és rózsafüzérrel sem merészkedtem a közelébe önszántamból, irodalomból világéletemben ötös voltam, és mélységes elismerés, hajlongás és térdreborulás illeti az olyan ifjúság megmentésére siető írókat, mint például Meg Cabot, Jacqueline Wilson, Rosie Rushton, vagy J. K. Rowling (és természetesen a Ciceró, Animus vagy Könyvmolyképző kiadók ifjúsági részlegeit is!), akik képzeletének és munkásságának köszönhetően mégsem maradtam analfabéta. Ezek a gyerek- és tinikönyvek ismertették meg velem igazán az olvasás csodáját, a könyvek szeretetét és megbecsülését. Sőt, rengeteg tárgy van a szobámban (egyik barátom szerint Alice Csodaországban a hely), de a roskadozó polcok legértékesebb és legékesebb kincseit számomra azóta a könyvek jelentik.

Kép forrása: Pinterest

Na most, hogy hogy jön ide Voltaire a 18. századi Candide-dal? Minek írok róla, ha a kötelezőktől hideg verejték gyöngyözik a homlokomon? Hát azért, mert ez az egyetlen olyan kötelező kisregény, aminek sanyarú iskolás éveim alatt sikerült magába szippantania, és bár nem szokásom az újraolvasás, ezt az alig 140 oldalas kis agymenést már legalább négyszer elolvastam és még biztosan fogom is, mert immmádom! Érdekes egyébként, ebből a szempontból fekete báránynak számítottam a suliban, mert emlékeim szerint a többség meg pont ezt rühellte, úgyhogy persze ízlések és pofonok. Azóta kétszerannyi idős lettem, mint mikor először olvastam, és felnőtt fejjel még mindig mosolyogva lapozgatom. Nekem bejött tinédzserként is, de azért még így is azt gondolom, tény és való, hogy több szempontból is durva választás ezt nyomkodni az éretlen ifjúság torkába.

Kép forrása: Medium

Nem mintha jellemző lenne rám, hogy a legeslegfrissebb megjelenéseket falnám, hogy nagyon naprakész legyen a blog, de a Candide kapcsán kénytelen vagyok elismerni, hogy kicsit elkéstem. Mármint pontosan 260 évet, mely idő alatt már igazán kielemezhette a művet mindenki, aki akarta, meg főleg a nálam okosabbak, úgyhogy újat valószínűleg nem fogok tudni mondani. Különben is képtelenség lenne itt részletezni mindazt a rengeteg mély mondanivalót, amit Voltaire belezsúfolt ebbe a pár röpke oldalacskába. Annyi filozófiai, pszichológiai, történelmi, irodalmi rétege van ugyanis a műnek, mint egy görögdinnye méretű hagymának, úgyhogy megfelelő háttértudás nélkül nem is akarom játszani Professzor Észt, a komolyabb hámozgatást meghagyom a bölcseknek. Na de nem is irodalomórát szeretnék tartani, csak elmondani, én miért szeretem, hátha más is kedvet kap hozzá!

Kép forrása: Pinterest

Kezdjük azzal, hogy számomra tizenévesen nem volt teljesen világos – hiába jelzi az alcím, és valószínűleg az irodalomórán történt elemzésen is elhangzott –, hogy ez a könyv az optimizmus fricskája, filozófiájának gúnyirata. Nem tartom magam optimista alkatnak, ám a Candide számomra egyfajta gondolati bibliaként üzemelt, s ha keringőre hívott a melankólia, igyekeztem örökbecsű tanulságát felidézni, mely szerint „minden jól van, minden jóra fordul, minden a lehető legjobban van ezen a legeslegjobb világon”. Aztán leesett, hogy az egészben pont az a vicc, hogy az optimizmus nem segít, ha térdig gázolsz a kakiban, mint ahogy – 21. századira lefordítva – nem segítenek a Facebook lájkok sem az aleppoi árvákon, az ebolás kongóiakon, vagy az éhező etiópokon. Tehát akkor „Mi az az optimizmus? (…) Semmi más sajnos, (…) mint annak a dühös bizonygatása, hogy minden a legeslegjobb, mikor minden a legrosszabb.” Candide-nak és kis csapatának valahogy mégis bejött ez az életfelfogás, s ha őket végül boldogsággal tölti el a munka a kertben, akkor talán mégse kell sokkal több az élethez, mint egy kis optimizmus (meg persze egy valag szerencse). S ha már a munkánál tartunk, a könyv másik nagy igazsága – ami a hétköznapok mókuskerekének elviselésében igen hasznos tanulságnak tűnik –, hogy „a munka pedig arra jó, hogy messze tartson tőlünk három nagy bajt: az unalmat, a bűnt, a szükséget”. S ha ez a sok bölcselet mégsem boldogítana minket, és a robot közben felmerülne bennünk a nagy kérdés az élet értelméről, ahogyan Candide-ban is: „De hát akkor mi végből teremtették a világot?”, jusson eszünkbe Martin tudós válasza: „Hogy legyen min mérgelődnünk.” Na, így most már minden világos!... Egyébként én tényleg hiszek abban, hogy a dolgok okkal történnek, és ha az események hevében még nem is látjuk tisztán, később kiderül, hogy miért volt rájuk akkor és ott és úgy szükség. Ez a felfogás végül is sok bosszúságtól megóvja az embert.

Kép forrása: Jim Benton

És mégis, azt, hogy minden a legjobban van e legeslegjobb világon, Candide viszontagságos kalandjai ezerszeresen cáfolják, hiszen, ahogy a mondás tartja, „az élet attól szép, hogy bármi megtörténhet, és attól sz@r, hogy meg is történik”. Márpedig Candide-dal aztán minden megtörténik, ami lehetséges (és még az is, ami nem). Azok kedvéért, akik még nem olvasták, vagy már nem emlékeznek rá, azért csak megpróbálom nagyvonalakban összefoglalni a sztorit:

A történet a csodálatosan kimondhatatlan nevű Thunder-ten-Tronckh báró vesztfáliai kastélyában kezdődik, ahol is Candide, a jámbor, naiv lelkű legényke beleszeret a báró leányába, Kunigundába, ám az első csók közben le is buknak a báró előtt, aki Candide-ot mérgében kirugdossa a kastélyból. A fiatalembert besorozzák a bolgárok (akik közben a kastélyt is feldúlják), de az avarokkal vívott háború alatt, nem bírván a rengeteg vér és a szanaszét heverő testrészek látványát, megszökik. Hollandiába kerül, ahol az utcán felismeri volt tanítómesterét, az optimizmus-függő Panglosst, aki most szifiliszes koldusként éli legeslegjobb életét. Együtt indulnak Lisszabonba, ahol hajójuk elsüllyed, rajtuk és a kormányoson kívül mindenki vízbe fúl. Persze semmi gond, hiszen Pangloss rögvest megmagyarázza, hogy „Lisszabon kikötője egyenesen arra készült, hogy [a többi utas] ott kényelmesen belefulladhasson”. A parton a földrengés, cunami és tűzvész által elpusztított város maradványai várják megtépázott hőseinket, na meg az inkvizíció. Isten megnyugtatására gyorsan ki is akarják őket végezni, Panglosst Candide szeme láttára fel is kötik, ám Candide megmenekül.

Kép forrása: Imgur

A gyász közben újra szárnyra kap az optimizmus, hiszen Candide segítőre lel egy öregasszony személyében, és még halottnak hitt szerelmével is ismét összehozza őt a kegyes sors, ám időközben a kastélyából elrabolt Kunigunda lényegében prosti lett, s két nagyhatalmú sugar daddyt is kénytelen felváltva szórakoztatni. Az átélt szenvedéseket kitárgyalva egymásra próbál rálicitálni a kis társaság. Nálam az öregasszony viszi a pálmát, aki a háború idején egy janicsáraga háremének tagjaként éhezett az oroszoktól ostromlott szerájban, amikor is a janicsárok kitalálták, hogy a túlélés érdekében kénytelenek lesznek megenni a nőket, ám egyikük rájött, hogy elég lesz csak a fél feneküket levágni! Minő szerencse! Hát nem?! A helyzet úgy hozza, hogy Candide megöli Kunigunda mindkét gazdáját, így a két hölggyel menekülőre fogják, és Dél-Amerikába, Buenos Airesbe hajóznak.

Kép forrása: Imgur

Üldöztetésük itt sem ér véget, így Candide kénytelen hátrahagyva szerelmét továbbszökni. Először Paraguayba kerül, majd egy bennszülött törzs földjére, egymást érik a félreértések és a rácsodálkozások, majd Candide végül Eldorádóban köt ki. Eldorádó csupa kincs, az út pora is drágakövektől fénylik, az emberek békében és boldogságban élnek, a külvilág negativitása ide nem jut el, társadalmuk a megvalósult tökéletesség, igazi utópia. Candide-nak eleinte tetszik is az új környezet, mondhatni valóban megtalálta a legeslegjobb világot, de mit sem ér az egész a drága Kunigunda nélkül, kinek mardosó hiánya ismét távozásra bírja hősszerelmesünk. Felpakol drágakövekkel száz piros juhocskát, hogy visszatérve az ismert civilizációba ő lehessen majd a leggazdagabb uraság, és átküzdi magát a sziklákon, szakadékokon, zuhatagokon, de eközben a jószágok nagy része odavész, a maradéktól pedig később fosztják meg naiv Candide-unk.

Kép forrása: Pinterest

Akárhogy is, az ifjú végül Velence felé veszi az irányt, hogyha minden jól megy, ott majd egyesülhessen Kunigundájával, azonban a szép hölgy közben Konstantinápolyban vesztegel. De Candide nem ismer akadályt, ide is eljut (s útja során találkozik még a bolgárok által lemészároltnak hitt báróval és a felakasztottnak vélt Panglossal is, akik gályarabságban senyvednek). Majdnem teljes a happy end, egy csupán a bökkenő: az álomszép Kunigunda úgy megcsúnyult a megpróbáltatások során, hogy Candide legszívesebben bottal sem piszkálná. De mivel minden pénze is elfogyott a nagy kalandok során, Candide és kis kompániája végül kénytelen letelepedni egy közeli tanyán, ahol rájönnek, hogy a rengeteg feszkó után most már igazán nincs más hátra, minthogy élvezzék ezt a lehető legjobb világot, méghozzá úgy, hogy megmaradt energiáikat szorgos kertművelésre fordítják.

Kép forrása: ARTS ATL

A filozófiai elmélkedéseken, tanulságokon kívül imádom a kellően agybeteg, szatirikus történetet is, mely abszurd, morbid humorával folyamatosan fintorgó rötyögésre késztet. Tömegszerencsétlenségek, katasztrófák, háborúk, mészárlások, gyilkosságok, különféle halálnemek, gusztustalan kínzások, betegségek és a testiség egymásra halmozása még soha nem volt ilyen mulatságos, mint Voltaire-nél. Persze kétségtelen, hogy nem mai alkotásról van szó, így a szöveg, a stílus és a történelmi, kulturális utalások néhol elbírnának egy vérfrissítést a könnyebb befogadás érdekében. Például szuperül át lehetne ültetni a szereplőket egy jelenkori közegbe. Szinte előttem van mai politikai és kulturális eseményekkel, hivatkozásokkal a sztori. Amúgy volt is erre próbálkozás, készült egy magyar animációs sorozat hasonló céllal, csak aztán a végeredmény mégsem győzte meg az NMHH-t annyira, hogy sugározzák is az alkotást. Azért egy pilot fent van a YouTube-on…

Szóval végezetül, ha valaki úgy érzi, hogy van teljesen fölösleges, már-már bosszantóan üres és haszontalan 9 perce az életéből, amivel egyszerűen semmi értelmeset nem tud kezdeni, illetve további legalább ugyanennyi ideje arra, hogy meredten a semmibe bámulva megpróbálja értelmezni a látottakat, miközben ajkai lassan a WTF betűkombinációt formálják, annak itt van ez a rövidke, ultra-posztmodern, magyar animációs alkotás 2014-ből, mely a Candide-ot próbálja új köntösbe bújtatva feldolgozni. Csak annyit fűznék hozzá, hogy „A drog rossz, értem?”! Ja, meg még annyit, hogy jó hallani benne Kulkát Pangloss mesterként, de felmerül bennem a sanda gyanú, hogy ez a munkája sem sokat segített, hogy később elkerülje a stroke-ot…

Kép forrása: Pinterest

Egyébként, csak hogy megnyugtassam háborgó lelkem, amiért van merszem könyves blogot vezetni azok után, hogy a kötelezők jelentős része kimaradt az életemből, jelzem, hogy azért nem kapok epilepsziás rohamot, ha a közelembe kerülnek, úgyhogy szeretném majd pótolni néhányukat. Hogy ez a „majd” mikor valósul meg – holnapután, nyugdíjas éveimben, vagy soha –, az még a jövő zenéje, de kezdetnek legalább a szándék megvan hozzá. (Csak addig ne adnának ki annyi újabb, jobb, érdekesebb könyvet ezek a nyomorult írók és kiadók! Ez SZABOTÁZS!)

Tündérfaktor:

10/10*

Könyv adatai:

Eredeti címe: Candide ou l’optimisme

Eredeti kiadási éve: 1759

Magyar fordítás kiadási éve: 2004

Kiadta: Európa

Fordította: Gyergyai Albert

Oldalszám: 136

ISBN: 9630776936