Galgóczi Dóra: Felpróbált életek

Miről szól:

Anna fiatal tanárnő, aki nem teljesen elégedett életével, így sokszor fantáziál arról, vajon milyen lenne más emberek bőrébe bújni, boldogabbnak, szerencsésebbnek, sikeresebbnek lenni. Egy nap a csoda valóra válik és a lány reggel már modellként ébred, majd doktornőként, családanyaként és menedzserként is kipróbálhatja magát. De vajon érdemes-e mások életére irigykedni, vagy jobban járunk, ha elfogadjuk önmagunkat és megbecsüljük, amit nekünk szánt a sors?

Könyvtündér a sorok között:

Ez a 200 oldal alatti kis füzetecske-könyvecske rövidsége ellenére többször is kifogott rajtam. Először akkor álltam neki, mikor megjelent, és az ismertető, meg a jópofa rajzolt retro borító rögtön felkeltette az érdeklődésem. Aztán a nagy lendület uszkve 10-20 oldalig tarthatott, majd le is tettem azon melegében, mert borzalmas a stílusa. De a blogom sok mindenre rávesz mostanában, vagyis, ha elkezdek olvasni egy könyvet, akkor már csak azért is kiolvasom, máskülönben nem lenne fair írni róla. Tehát újrakezdtem és másodjára végig is verekedtem magam rajta, de közben többször bealtatott, mint gyereket az esti mese, viszont a látóidegeim legalább megtornáztatta az a rengeteg szemforgatás, amit körülbelül másfél oldalanként kiváltott belőlem...

Az alapötlet nagyon jó, bár azért nem kell tőle lemenni hídba, mert végül is nem a spanyolviaszt találta fel az írónő azzal a felvetéssel, hogy időnként mindenkiben megfordul a gondolat, hogy de jó lenne más bőrébe bújni, más embernek lenni, mást dolgozni, máshogy kinézni. Nem ő foglalkozott először ezzel a témával, de jól választott, mert ez mindig aktuális és érdekes lesz. Feltéve, ha jól van megírva. A Felpróbált életek viszont nincs jól megírva (hajajj)!

Kezdjük a kevésbé zavaró, mégis alapvető problémával: ennek a könyvnek valójában nincs mondanivalója. Illetve valószínűleg mindenki sejti, hogy minek kéne itt a tanulságnak lennie – amit egyébként már a fülszöveg is sugall –, de az írónő által összerakott kis történetekből és a végkifejletből ez számomra koránt sem lett egyértelmű. Odáig okés a dolog, hogy leírja, milyen lenne Anna bombázó szupermodellként, hogy mennyivel magabiztosabb lenne, ellenben sosem tudhatná, hogy önmagáért szeretik az emberek, vagy csak a külsejéért; hogy intelligens pszichológusként mennyivel elismertebb lenne, imádná a munkáját, hogy embereken segíthet, ugyanakkor a magánéletére már nem maradna ideje; családanyaként az imádott gyerekei körül forogna az élete, de mégsem lenne teljes a harmónia, mert hiányozna neki a munka, a szellemi kihívások; világjáró menedzserként viszont pont az állandóság, a biztonság, a család és az otthon után vágyakozna. Tehát a lényeg, hogy végül is bármelyik/bármilyen életet is élne, valami mégis mindig hiányozna a listáról. Mindenkinek megvan a maga keresztje, az első látásra csábító külső csillogás a felszín alatt mindenkinél takargat valami sötét foltot. Ez az élet rendje, ez így természetes, de ennek elfogadására a könyv mégsem nyújt elég meggyőző magyarázatot. Azzal például, hogy a doktornő Annának haldoklik a nagymamája és ez érthető módon borzasztóan megviseli őt lelkileg, még nem lettem meggyőzve, hogy micsoda szerencse, hogy Anna valójában nem az orvosi pályát választotta. Vagy az, hogy többgyerekes anyukaként a gyerekek körül forog az élete és ezt unalmasnak, vagy túlontúl egyoldalúnak érzi, az még nem jelenti azt, hogy az anyaság nem való neki, hiszen tanárnőként ugyanúgy eljöhet az idő, amikor gyermeke(ke)t vállal és egy bizonyos időszakra ugyanúgy beszűkülne az életvitele, bármi is az eredeti foglalkozása. Egyszerűen nem lehet mindent egyszerre akarni, mert nem fér bele a napi 24 órába. Muszáj kompromisszumokat kötni és közben megpróbálni élvezni azt, amink épp van.

Bennem végig volt egy kettős kérdés, hogy egyrészt mindenkinek megvan a maga baja, minden karrierhez hozzátartozik a saját hátulütője, tehát bármit is választanánk, ahhoz mindig társulna valami negatívum. Eddig oké, ezt tudjuk, tudtuk eddig is, és valamennyire a könyv is bemutatja ezt az oldalt. Másfelől viszont én inkább arra helyeztem volna a hangsúlyt, hogy Anna alapvetően Anna maradna akármilyen életstílust választ is magának, tehát szerintem az aktuális foglalkozásából adódó speciális problémák mellett a fő gondnak ugyanannak kellett volna maradnia az összes párhuzamos valóságban. Ennek a kifejtése mutatott volna rá igazán arra a végkövetkeztetésre, hogy nem a külsőségek számítanak, nem a munkád számít, nem a fizetésed számít, nem a körülötted lévők számítanak, hanem elsősorban, alapjában véve TE számítasz, te határozod meg, hogyan állsz a dolgokhoz. Mert ha neked nehézségeid vannak önmagad elfogadásával, vagy problémás a pasikkal/csajokkal való kapcsolatod, vagy a rokonaiddal, barátaiddal, mert mondjuk túl zárkózott/magadnak való/agresszív/féltékeny/uralkodó/félénk, vagy akármilyen vagy, az belülről jön és nem az határozza meg, hogy modell vagy, vagy tanárnő. Anna, személyiségéből fakadóan például sose lett volna modell, vagy ha mégis, ugyanazok a gondolatok gyötörték volna, ugyanúgy kételkedett volna önmagában, hiába lett volna tökéletes külsővel megáldva, mert ő nem ugyanazt a valós képet látta volna a tükörben, amit a környezete. És ugyanúgy nehezére esett volna párt találni, ahogy a tanárnő Annának, mert ez egy belső gát, ami nem olvad fel egyik napról a másikra. Ha pedig úgy értelmezzük, hogy egy másik életben a személyiségünk is teljesen más lenne, mert azt mégis a környezetünk alakítja ki bennünk, akkor azok meg szerintem már nem is mi magunk lennénk.

Lehet, hogy ezek csak az én kusza teóriáim, de lényeg a lényeg, hogy nekem nem állt össze kerek egésszé ez a történet. És ezen a vége, az utolsó fejezet sem segített, mert mikor Anna újra a saját testében, a saját hétköznapjai egyikén ébred, mintha semmire sem emlékezne, mintha mi sem történt volna, folytatja tovább életét. A tanulságokat nem vonja le, konklúziót nem hoz, tapasztalatokat nem sorol, jövőre vonatkozó terveket nem említ. Persze némileg azért happy endet kapunk, mert úgy tűnik, jó irányba fordul a lány sorsa és mintha megpróbálna kilépni a szürke egér státuszából is, de hogy ezeknek a változásoknak most bármi köze volna az újonnan megtapasztalt életekhez, az nem igazán derül ki. Vagyis sok mindent hiányoltam, de leginkább a kohéziót. Nagyjából megvoltak az összetevők, de nem sült ki belőle az a gyönyörű emeletes csokitorta, hanem szétfolyt a massza a tálcán, úgy meg a fene akarja bekanalazni a nyers tésztát…

Ami szintén zavart, de legalábbis furcsállottam, hogy Anna valahányszor új ágyban, új külsővel, esetleg ismeretlen arcok mellett ébredt, egy pillanatig nem zavartatta magát, hogy mi a fene történik itt, pedig legalább az első ilyen alkalomnál lehetett volna valami kis pánikreakció, mert azért ez mégiscsak egy WTF élmény lehet!

És akkor ezek csak az „apróságok” voltak. Mert ami a legeslegesfokozhatatlanulleginkább irritáló és mélységesen tönkrevágja az olvasásélményt, az az iszonytatóan szépelgő és végtelenül művi stílus a mesterkélt párbeszédeivel és a szépirodalminak tetszelgő, de valójában inkább csak túlbonyolított, túlfogalmazott mondatkölteményeivel, meg az ódivatú szóhasználatával. Nálam vitathatatlanul ez tette be a kaput. Ha nem akartam volna írni róla, már ezerszer kihajítottam volna az ablakon! Szörnyen szenvedtem rajta az első betűtől az utolsó pontig.

Tündérfaktor:

10/1

Könyv adatai:

Kiadási éve: 2012

Kiadta: Corvina

Oldalszám: 176

ISBN: 9789631360684